Néniország, bácsiföld

Ha leszámítjuk a megtervezhetetlent és elképzelhetetlent, például a földönkívüliek soron következő invázióját, két nagy veszély fenyeget minket.

Az egyik a klímaváltozás, a másik a demográfiai csőd. Az előbbiről rengeteget írnak, a másikról is, de valahogy ritkán vesszük magunkra. Tehát arról van szó, hogy a glóbusz harmadik világnak nevezett része elképesztő ütemben szaporodik, miközben a fejlett világ népessége, azon belül is Európa, rohamosan zsugorodik. Azt olvasom, hogy 2050-ben Jemenben (jelenleg 20 millió lakos) többen élnek majd, mint Németországban (ma 80 millió).

Magyarország ebben a vonatkozásban olyan, akár Európa többi állama. Kevesebb gyerek születik, az emberek tovább élnek. Igen, a sokat szidott egészségügy meg a magyarok hírhedten önpusztító életmódja ellenére növekszik a megélt életévek száma. Egyre több az idős, meg az öregember, öregasszony. Legalábbis, akit annak tartanak. A helyzet rossz az egészségügy szempontjából, mert a tovább élők betegségeire is valamilyen megoldást, gyógyulást kellene találni. Ápolni kell őket, helyet találni, ahol gondozzák őket. A fejlettebb országok évtizedek óta ezzel küzdenek. Nem véletlen, hogy a tipikusan öregkori betegségek, mint az Alzheimer-kór vagy a Parkinson-betegség ennyire a médiafigyelem középpontjába került. Ki fogja ápolni őket, ha elfogynak a munkaképes korúak? Jönnek a bevándorlók? Furcsa világ képe rajzolódik ki máris Amerikában, ahol a betegeket, öregeket a Fülöp-szigetekről, esetleg a karibi országokból érkezett szakszemélyzet gondozza, ápolja...

Ugyanennek a másik oldala: ki fogja a jelenlegi felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben megkeresni a majdani nyugdíjakat, ha nem születnek meg a majdani dolgozók. Sokan azt mondják, hogy éppen a jelenlegi nyugdíjrendszer az oka annak, hogy a fejlett országok többségében az emberpárok lemondanak a gyerekszülésről, nevelésről. Nincs többé szükség arra, hogy a felnevelt utód, örökös legyen az öregek eltartója.

Szóval ez a kép a majdani világról... De mi van most?

Ki számít most öregnek ebben az országban? Nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Én azt gondolnám, öreg az, aki az kíván lenni, vagy, akit az állapota végérvényesen öregségbe kényszerít. A helyzet azonban bonyolultabb, mert nagyon sok embert a gazdaság, a politika, a média, a közvélekedés az "idős ember" kategóriába kényszerít. Bizarr helyzet például az is, hogy sokan azért lesznek nyugdíjasok, mert bizonytalan a foglalkoztatásuk, a munkahelyük. Dolgoznának tovább, vállalnák azt is, hogy új dolgokat tanuljanak, de a közeg - lássuk be - ellenséges. Pár éve elintéznivalóm volt egy nagybank fővárosi székházában. Ültem az előcsarnokban és néztem. Ott harmincöt év alatti ember nem bukkant fel. Később megtudtam, hogy ugyanabból a bankból elbocsátottak egy ötvenes nagyon képzett, nagyon sok nyelven beszélő tapasztalt közgazdásznőt. Nem illik bele az intézmény távlati fejlesztési elképzeléseibe - közölték vele. Ő azt mondta, azért távolították el, mert nem vette készpénznek a központi mantrát, s átlátott a szándékokon. Biztos vagyok benne, hogy bárki tud példát adni arra, hogy elbocsátanak valakit azzal, hogy a béréből két fiatal alkalmazható.

Tehát az állam szeretné, hogy a polgárok minél tovább dolgozzanak, de tudomásul veszi, hogy a nyugdíjkorhatárt elérő vagy annál idősebb embereket kiszorítják, kiutálják a munkahelyekről. Különös kérdéseket tesznek fel ilyenkor. Kit bocsássunk el: az amúgy nyugdíjra jogosult tapasztalt szakembert, vagy a fiatalt, aki családot alapít, bankhitelt törleszt stb.? Valódi vagy hamis kérdés ez? Döntsék el.

Mindenesetre a magyar glóbusz úgy tesz, mintha résztvevői nem vennék észre: más - öregedő - világ ez. És azt sem látják, hogy az öregnek tartott férfiak és nők nem érzik magukat néninek, bácsinak. Pedig úgy bánnak velük. Bizonyára sok kortársamnak van tapasztalata arról, miként nénizték, bácsizták le a mindennapokban. A legkülönbözőbb helyeken szerezhetünk ilyen tapasztalatokat.

Tessék megnézni, miről szól a média. Átnéztem négy szerdai napilapot. Furcsa módon valamennyi, korosabb emberekre vonatkozó közlés színésznőkről szólt. Többnyire kedveskedve, elismerően. Csak az egyik konzervatív közlöny csapott oda: éltes dámák, kivillanó tomporok címmel írt az egyik kereskedelmi tévé műsoráról. Elítélően, s az ítész benne általában is meghatározza az idősebbek követendő magatartási szabályait. De persze nem mindig ilyen a merítés. A média szívesen foglalkozik a magányos, ellátatlan öregekkel, az utcára kényszerült idős alkoholistákkal, a bűnözőknek kiszolgáltatottakkal. Szomorú sors. Hatvan felett ritkán illik bele más életmintába valaki a populáris magyar tömegtájékoztatásban. Az is érdekes, ahogy az úgynevezett minőségi média kerüli ezt a kérdést. Különös, ahogy a véleményformáló oldalak nyugdíjas korú publicistái kerülik ezt a világot. Attól tartanak, nem lesznek relevánsak...

És miről szól a reklám? Ez aztán a bizarr kép. A televíziós reklámokban a nyugdíjas korú egyén vagy a lakását adja egy pénzintézetnek, esetleg szorulása van, derékfájása, vagy műfogsorragasztónak örvendezik. Ha férfi, úgy dülmirigyproblémái vannak. Néniországban, bácsiföldön ilyen képet alkotnak az ország növekvő fogyasztói rétegéről a reklám készítői és megrendelői. Mintha nem tudnák, hogy ennek a korosztálynak van elkölthető pénze, és sokuknak pénzköltő, fogyasztói szándéka is. Barátom szerint a reklám azért szól csak a fiatalabbakhoz, mert feltételezik, hogy az idősebbek nem változtatnak fogyasztói szokásaikon. Biztos, hogy tévednek.

Egyébként a politika is a reklámhoz és a bulvármédiához hasonló módon közelít az úgynevezett idősebbekhez. Röviden: lenézi és lekezeli őket. Rövidlátó módon napi érdekfüggő milliókat feltételez, akiket fekete-fehér kívánságműsorokkal lehet megvásárolni.

Az ország elöregedik, a társadalom képtelen ezt tudomásul venni. Az idősek helyzetéről, jövedelmeiről beszélnek néha, de aspirációikról, vásárlóerejükről és igényeikről szinte sohasem. Néniországban, bácsiföldön továbbra is a hajdani elemi iskolai tankönyvek harisnyát stoppoló nagymamájának képe él, nem pedig a szexuálisan és szellemileg is aktív, munkaképes dolgozóé. Ezt a lekezelő, a valódi világból kizáró képet az angol nyelvű világban ageizmusnak nevezik. Azaz: életkor szerinti hátrányos megkülönböztetésnek.

Értelmetlen és káros állapot. Nem kellene elviselni.

Más szemmel nézik a világot, mint a fiatalok
Más szemmel nézik a világot, mint a fiatalok
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.