Luxusból közfogyasztási cikké vált a tiltakozás
- Renitens alkat?
- Egyáltalán nem. Persze, hordtam én is hajdan farmert, volt szakállam, hosszú hajam, sőt elárulom, kamaszkoromban néha szándékosan nem húztam iskolaköpenyt.
- Juj!
- Ugye, ma már nevetünk ezen, de az egy egészen más világ volt: az emberek féltek, a rendszer pedig nem tűrte a legkisebb ellentmondást sem. Ismertem valakit, aki úgy vitt március 15-én virágot a Batthyány-szoborhoz, hogy a kanyarodó busz ablakából dobta ki azt.
- Ha nem lehetett tiltakozni, akkor nem lehetett kutatni sem a tiltakozást.
- Azt azért lehetett, csak nem kelet-európai vonatkozásban. Az első, Forró ősz című könyvem például a nyugati békemozgalmakkal foglalkozott, és a KISZ lapkiadó vállalata adta ki, még 1982-ben. Később, amikor már reformszelek kezdtek fújdogálni, a hazai alternatív mozgalmakat vizsgáltam. Ebben az időben ugyanis a környezetvédelemtől a jógaklubokig mindennek volt némi politikai töltete.
- Ez komoly?
- Persze. Emlékszem, a 80-as évek közepén egy cikket olvastam arról, hogy az egyik lakótelepen az ott élők összeálltak és összeszedték a környékükön a szemetet. A politika azonban nem dicsérte meg őket, hanem számon kérte rajtuk, hogy azt miért nem a Népfront keretein belül tették. A totalitárius államok ugyanis a nem hivatalos kezdeményezéseket gyakran rendszerellenes tiltakozásokként élik meg.
- Talán itt az ideje akkor, hogy tisztázzuk: mi a tiltakozás?
- A modern társadalomelmélet szerint egyfajta politikai kommunikáció, amely megkísérli a struktúrák kedvezőtlen alakulásának korrigálását.
- Ez jól hangzik, de mit jelent?
- Tulajdonképpen bármit, az olyan elvont célok hangoztatásától, mint a béke vagy igazságosság, az egészen konkrét követelésekig. A XI. kerületben például azért, hogy kitiltsák a kamionokat az Andor utcából, a környéken lakók egyszer blokádot szerveztek, méghozzá sikerrel. Minél kevésbé komplex ugyanis annak a bizonyos korrigálásnak a célja, annál könnyebb azt elérni.
- Mióta tiltakozik egyébként az ember?
- Legszívesebben azt mondanám, Antigoné óta, ám ő magányos hős volt, és az uralkodó ellen lázadt.
- És ez baj?
- Egyáltalán nem, csak ez még nem a társadalomtudomány területe. Az általunk vizsgált esetekben a tiltakozás mindig kollektív, célzott, artikulált, nyilvános és alternatívát adó cselekvésként jelenik meg. Épp ezáltal különbözik például az úgynevezett "néma" társadalomtól, amely a nyilvánosság alatti szinten működik, és nem tudja, vagy nem akarja ezt a kollektív akaratot artikulálni.
- Szóval az az iskolaköpenyes dolog mégsem számít tiltakozásnak.
- Ilyen értelemben nem, és egy egészen más szempontból ugyan, de nem sorolható ide a forradalom vagy a polgárháború sem. Azokban tudniillik a másik fél közvetlen kényszerítésével akarnak megoldani egy konfliktust. Ráadásul néha maguk a résztvevők sem tudják pontosan, mit akarnak. A parasztlázadások például általában utópisztikusak voltak, és gyakran az "öljük meg az urat, erőszakoljuk meg az úrnőt" narratívája mentén zajlottak. Ez azért alternatívának még kevés.
- Mi a helyzet a demonstrációkkal? Akadt belőlük jócskán az utóbbi években.
- A demonstráció egyfajta köztes út. Afféle örök oszcilláció a petíció és a kényszerítés között, amelyben éppen az utóbbi miatt gyakran jelenik meg az erőszak.
- Az Erzsébet híd lezárása például tiltakozás? Vagy minek számít, mondjuk a tévészékház ostroma?
- Nagy viták vannak arról, hol a határ. Sokan úgy vélik, az erőszak alkalmazása a tiltakozásoknál célravezető lehet, sőt néhányan egyenesen odáig mennek, hogy a dolog elleni erőszak nem is igazán erőszak. A 80-as évek elején az NSZK-ban például néhány tüntető betört az atomsilókba, ahol kalapáccsal verték az atomfejes rakétákat.
- Ez szép.
- Nagyon fontos viszont, hogy az erőszak alkalmazói az adott politikai környezetben akarjanak változást, ne a rendszer egészét kérdőjelezzék meg, mert az a forradalom, a polgárháború, a terror. Ezért mondhatjuk, hogy a tiltakozás tulajdonképpen a modern demokrácia terméke.
- Miért?
- Mert ekkor teremtődött meg annak a lehetősége, hogy kommunikáció segítségével idézzünk elő bizonyos változásokat. Korábban egyetlen korban sem létezett párbeszéd az uralkodó elit és a társadalom más csoportjai között, sőt, tiltakozni egyenesen büntetendő volt. Ez természetesen a magukat demokratikusnak hirdető kommunista országokra is vonatkozik. Kelet-Európában ezért a tiltakozás évtizedekig a luxusjavak közé számított.
- És ma?
- Azt mondanám, mára tömegfogyasztási cikké vált. Sokan azt hiszik egyébként, hogy a tiltakozási csúcs nálunk 1989-re, azaz a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakra tehető, mert akkoriban néhány nagy és emlékezetes megmozdulásra került sor. Az igazi áttörést azonban a taxisblokád hozta: talán ez döbbentette rá végképp az embereket arra, hogy most már nem kell félni. 1991-től mindenesetre meredeken ívelt fel a tiltakozási görbe.
- Van különbség a különböző országok tiltakozáskultúrájában?
- Hogyne, mégpedig jelentős. A befogadó kultúrájú skandináv országok inkább asztal mellett intézik a konfliktusokat, a franciák erőszakosan tiltakoznak, a németekről pedig van egy Sztálinnak tulajdonított találó mondás. Eszerint a német forradalmár amint elfoglal egy pályaudvart, rögtön peronjegyet vesz.
- És a magyarok?
- Mi afféle átlagos, viszonylag-tiltakozóknak számítunk. Érdekes viszont, hogy nálunk nincsenek olyan regionális tiltakozási szubkultúrák, mint amelyek mondjuk Lengyelország egyes agrárvidékein vagy a romániai Zsil-völgyben alakultak ki. Jó tíz évvel ezelőtt végeztem egy vizsgálatot, amely az akkor lemaradó helyzetben lévő Borsod megye tiltakozásait elemezte. Tulajdonképpen arra a megállapításra jutottam, hogy még helyi szinten is legtöbbször általánosnak mondható követelések fogalmazódnak meg.
- "Monnyon le"?
- Akár ez is. Nem véletlen, hogy sokszor éppen a céljaik miatt változik a tiltakozók fogadtatása: néha kávéra hívják őket, néha a kapuban veszik át a petíciójukat, néha csak kiküldenek hozzájuk valakit.
- Már, ha kiküldenek.
- Erre nézve nincs kialakult gyakorlat. Az Antall-korszak például minden tiltakozással szemben teljesen elutasító volt, Horn mindenkivel tárgyalt, a Fidesz-érában viszont alig lehetett igazi tiltakozásról beszélni. A legtöbb látványos kezdeményezést tudniillik a kormány, majd az ellenzékbe szoruló párt mozgatta.
- És Medgyessy? Gyurcsány?
- Őket nehéz lenne elemezni, stratégiájukat ugyanis a "húzd meg, ereszd meg" elve dominálta.
- Sztrájkra készülnek a közalkalmazottak, sztrájkolnak a vasúton és a Ferihegyen is, nemrég pedig volt olyan hét vége, amikor egyszerre két nagyobb demonstrációra is sor került Budapesten. Ilyenkor örülhet egy tiltakozáskutató.
- Tényleg bőven van témám, bár ombudsmanként épp az lenne a dolgom, hogy a panaszok felvételével és kivizsgálásával megakadályozzam azok tiltakozássá fejlődését. 2008-ban egyébként a tüntetésekkel foglalkoztam, és most kezdem a 2009-es tiltakozási témának, a sztrájkoknak a jogi elemzését. Ennek nem az én kutatói érdeklődésem az oka: az élet hozta így.
- Emlékszik egyébként, mikor tiltakozott utoljára valami ellen?
- Nem, de biztosan régen lehetett. Különben az a véleményem, hogy egy tiltakozáskutató ne tiltakozzon.
- Farmert ezért hord még néha?
- Persze. A hajamat viszont már inkább nem növesztem.
