Az azér' már mekkora már, hogy ülsz a dugóban a Hegyalján, és üvölt a rádiódból az Ájem en enerkájszt a Sex Pistolsoktól (vö.: bitliszek), de az, amikor Johnny Rotten "effektíve" meg akarja semmisíteni a járókelőket, és akkor belefingol a bőrülésbe, részedről a punks not dead, legyen az akármilyen rossz ízű meg "ciki", nagyjából összhangban van azzal a világképpel, amelyet tökéletes hitelességgel reprezentál ma is Johnny Rotten, aki augusztusban a Sziget Nagyszínpadán maga volt a "posztposztmodern", az idézőjelek közé tett idézőjel, a kurzív, kétszer aláhúzott, parodizált irónia, Ájem en antikrájsztá, na persze, celeb vagyok, mentsetek ki innét, miszerint disztroj. (Régen persze, amikor a szilveszteri műsor sokkal jobb volt, nem a szilikoncelebek meg a valóságshow-győzikék voltak a sztárok, hanem az, aki valamit letett az asztalra. Például kis Kabos vagy a Papp Laci.) Ma sem indítom el a "Tiltsák Be Az Idézőjelet És A Három Pontot A Magyar Sajtóban..." mozgalmat, pedig ideje volna. Lenne.

Johnny Rotten egyébiránt a Tilosban énekelte a slágerét, különösen aktuális, mármint az adó, így karácsony közeledtén, mikoris sűrűsödnek a tévékben a "Bud Spencer-filmek", jut eszembe, meghalt Horst Tappert, a legnagyobb, Derrick, nem mondja többé (Fritz Weppernek): Harry, hol schon mal den Wagen!, nem kúszik elő az ősi 525-ös BMW (E12), és már soha nem teljesülhet az álma, nem játszhat egy filmben kedvenc felügyelőjével, Columbóval, aki még él, még csak 81, és ugyanúgy Falk, ahogy Miksa, az V. kerületben, konkrétan a dédunokája az utcaneves néhai főszerkesztőnek, és a Columbo a kutyájáról egy magyar punkzenekart neveztek el, aminek Barangó volt a baszszusgitárosa, "Barangó", antikrájszt, kedve támad az embernek izraeli zászlót égetni, pedig csak annyit akartam mondani, hogy Szőke András rádiózta ezt éppen Taliándörögdről, mert hétfő délelőttönként ő rádiózik a Tiloson, ami rendre nagy élvezetet okoz nekem, "eseményszámba" vagy hova megy, a számomra, ahogy óg-móg, gajdol, recepteket olvas föl régi szakácskönyvekből, meséli a szomszédai életét vagy a sajátját, beleénekel a számokba és minden perce, pillata normális, szórakoztató, oké, ellentétben például a mostanában-filmjeivel, amikkel nem bírok zöld ágra vergődni sehogyan, hiába vagyok megveszekedett Európa kemping-rajongó; és azt aztán meg végképp nem értem, hogy hogyan lehet arra a sutytyó Bakonyra fölcserélni a szentesi Tiszát?, de Szőke közben egy növényhatározóból olvas a rózsákról, most már tudom, hogy a rózsafélék közé tartozik egy csomó gyümölcsfaféle, a körte-, az alma-, a cseresznye-, a barack-, a meggy- és a többi, de a szamócák is meg a csipkebokor, kiterjedt család, Szőke mesél, emberi nyelven, ahogy a kocsmában vagy a konyhában, vagy az árokparton, lapátnyélre támaszkodva szokott az ember, nem rádióul beszél, nem akar jófej lenni, hanem jó fej vagy rossz, ahogy kijön, egyemberként kántál és gurguláz és pofázik, az észt nem osztja, ami külön fehér holló, hanem letesz valamit az asztalra, értékközpontúlag, nem mint a "valóságshow-megasztárok" meg a szilikoncelebek, hanem.