A magyar szakszervezetek most beindított sztrájkhulláma viszont nélkülözi a spontaneitás sajátos örömét. Az ország pénzügyi megroppanása ellen hozott intézkedések rájuk eső része ellen tiltakozik például a közszolgálati sztrájkbizottság, és valóban, nincs sehol előírva, hogy a köz sok százezer alkalmazottjának kellene vállára vennie az ország terheit.

Harcuk feltétlenül rokonszenves volna, ha nem bántotta volna őket a súlyos elégedetlenség már öt éve, alig valamivel a szférának juttatott ötvenszázalékos béremelés után, ha nem tüntettek és gyűjtöttek volna népszavazó aláírást a tandíj, az egészségügyi - illetve az általában vett - privatizáció ellen, ha nem mozdulnak sorozatban inkább politikai, mintsem a hétköznapi értelemben vett érdekvédelmi motívumok szerint.

A szakszervezeti típusú harcok iránti általános rokonszenvünket élvezhetnék most is, ha találnánk még egy országot, amelyben az elementárisan kiszámíthatatlan válsághelyzet arra indítaná kollégáikat, hogy nekimenjenek az államnak. (Jó, egyet találnak, de Olaszországban az általános sztrájk tényleg nem különös.) A néhány héttel ezelőtti köztüntetés szellemes és katartikus volt. Hosszú idő után először nem is fűződött rá a szélsőjobb, mégis volt benne erő. Másnap korrigált is a kormány. A 13. havi bérből visszaajánlott 140 ezer forintot. Ez fair. Ordítson mindenki. De ne idegenek fülébe.

Most erre készülnek. Kórházak, iskolák, hivatalok állnának le.

A Fidesz nem. Azonnal rámozdult a kormányra, és név szerinti szavazással szeretné szégyenpaddá változtatni a parlamenti üléseket.

Ismét benn a mókuskerékben. Mintha nem volna itt más választás, mint az ide vagy oda. Mintha a szakszervezetek nem verekedhetnének azért, hogy a politika, ha már nem képes - ahogy nem képes - megfizetni a köz alkalmazottait, ebben a válságos pillanatban, amikor ígérni sem lehet, vonuljon is ki, hogy a helyi önkormányzatok politikai kommandóikkal ne döntsék el, ki lesz az iskolaigazgató, ki vezeti a kórházat, a színházat, szűnjön meg, hogy akárki kerül is minisztérium és önkormányzat élére, hozzányúlhat az ott dolgozókhoz akkor is, ha szakmai hibát nem vétenek, csak épp gyanúsak, cserébe azonban ne is legyen nagyobb vétség a közigazgatásban, mint ha valaki kifelé játszik, politikai megbízásokat szolgál ki.

Most lehetne igazán jót harcolni a gyengülő politika ellen. Ehelyett féligazságokért verekednek. A féligazság általában nem lebecsülendő, hiszen legalább ötvenszázaléknyi érvényesség van benne. Most nincs annyi.