Csakhogy odébb tartózkodott, s miután Thakács nemrégiben fölfedezte, hogy Anemone a netre is fölteszi a legújabban megszülető verseit, onnantól már nem volt szüksége Thakácsnak a Könyves Kálmán Megyei Könyvtár állományára, mely bibliotékában automatikusan az "A" betűs polcsorhoz kanyarodott, és kezében az Anemone-kötetekkel, beült egy magányos asztal mögé, a sarokba, mintha csak kocsmában volna, még az elvonó előtt. Egyszer majdnem rá is zárták Thakácsra a könyvtárt: egy alkalmazott halászta elő Anemone első s második kötete közül, ahol - magát könyv alakúra változtatva - feltűnés nélkül ottmaradni igyekezett Thakács.

De hát ennek, az Anemone online változatának fölfedezésével vége szakadt. Órákat töltött a neten, Anemone honlapját tanulmányozva, igyekezve tartalmilag is felfogni, miről szólnak a versek, amit egyébként olyan erősen érzett, hogy ő maga is egy érzés volt mindössze már. Aztán persze rájött: hiába az elemzés - azzal, ha tudja, az adott műben hol a kulcsfontosságú kép, nem jut előrébb az egyén. A gondolkodást felfüggesztve - nem esett nehezére, egyébként is képtelen volt rá - inkább tehát intenzíven tovább érzett Thakács.

Később is érzett, immár lenn az utcán. És csak ott érzett igazán!

Ment, s egyszerre megrezdült a lába alatt a járda. "Ez mi?" - kérdezte magától színvonalasan, de ekkor hirtelen hosszanti repedés futott végig a korzón. Thakács szeme előtt narancskék tűzgömbök gurultak-lebegtek, pulzálva édes-olvadékonyan, nem szétfolyón, és pattogtak lágyan tovább... Thakács tudta: ez azt jelenti, éppen most ír Anemone, kétszáznégy kilométerrel odébb. "Most menti el, most rakja föl az internetre a szöveget" - suttogta. Szemét becsukta, s ott állt előtte, ingó-rezgő-mozdulatlan, a város: Anemone városa, amit magának létrehozott, olyan természetességgel, miképpen a levegő - áramlással - a szellőt.

"Ez már eset" - közölte magával az Anemone-függés elhatalmasodásának észleltével, Thakács, s elhatározta: a továbbiakban nem vesz tudomást számítógépéről. Végül is baj nincs, nem netfüggő, és ha nem nyitja ki a gépet, mert fizikai valóságában, a jelek szerint, úgysem találkozhat Anemone-nal, le fog szokni róla mihamar.

Dehogy szokott Thakács, ó, dehogy!

Másnap ismét elment a Könyves Kálmán Megyei Könyvtárba, és - az "A" betűs polcsort gondosan elkerülve - a könyvállományba mélyedt. Csakhamar kikötött Fekete Holdnál - mily hangzatos írói név, bár kissé gagyi. Hogy kit rejt, majd kideríti Thakács: szeret ismeretlen szerzőket fölfedezni, kritikafüggetlen, önjáró olvasó.

"A Fekete Hold a Hold elliptikus pályájának másik gyújtópontja a horoszkópban. Általában ezt hívják Lilithnek" - olvasta már otthon, a Wikipédiában Thakács, aki nem internetfüggő, ugye. "Megmutatja, miként tudjuk tehetetlen, frusztrált agressziónkat termékeny, teremtő erővé alakítani." - Lilith egy Biblia előtti mítoszban Ádám felesége volt - morogta maga elé Thakács, ennyi még rémlett abból az időszakból, amikor volt neki felfogó kapacitása, nyomokban legalább.

Aztán beleolvasott a könyvbe. Ismerősnek tűnt számára a szöveg, nagyon is ismerősnek. Thakács - hanyattfekve olvasott - szeme előtt megnyílt a mennyezet, narancskék tűzgömbök pulzáltak, lágyan-nem olvadón...

"Hiszen ez... Hisz ez... Ez Anemone" - suttogta Thakács. Az impresszumban, a kopirájtjel mellett - zárójelben, a nagybetűs írói név alatt - Anemone neve állt.