Apák és anyák háborúja
Csak a közös megegyezéssel szétválasztott házasságok esetében vehető fixre, hogy a gyerekeket az anyjuk neveli tovább. Ahogy arról a 2006. november 18-án megjelent Apák és anyák háborúja című írásunkban beszámoltunk, a szülők többsége békésen válik, és az esetek 90 százalékában maguk döntenek az anya javára.
A kutatók ezzel együtt arra jutottak: amikor a felek bíróság előtt harcolnak a felügyeleti jogért, az apákat nem szabad leírni. Sőt 40 százalékuk győztesen hagyhatja el a tárgyalótermet. Már ha lehet nyertese az olykor senkit és semmit nem kímélő ádáz háborúskodásnak, amit szülők képesek egymással vívni a gyerekeikért.
Éva két éve nem hajlandó aláírni azt a megállapodást, amit a férje ügyvédje szövegezett meg. Két éve veszekszik, szinte nap mint nap Zoltánnal azon, hogy a válás után hol,
mennyi időt töltsön majd a hatéves kislányuk. Zoltán eleinte az egy hetet itt, egy hetet ott megoldás híve volt.
Amikor azonban látta, hogy Éva mennyire felháborodik ezen az ötleten, visszavonult. Azt kérte: minden második hétvége mellett, legalább heti egy napot lehessen vele a lánya.
Éva viszont úgy gondolja, Zoltán "erkölcstelen életvitele" - új kapcsolata van - igen rossz hatással lehet a gyerek fejlődésére. Szíve szerint soha többé nem engedné a gyereket az apja közelébe, amit egyelőre csak azért nem tesz meg, mert még mindig együtt, azaz inkább csak egy (közös) lakásban élnek. Zoltán az ügyvédje tanácsára nem költözött el, "birtokon belül kell maradni, bármi áron", ami miatt viszont új társa adott ultimátumot. A férfinak tehát választania kell.
De vajon számít-e, hogy milyen életkorú, és hogy kivel él a gyerek, amikor elkezdődik a pereskedés?
A békésen szétválók esetében általában a férfi költözik el. A gyerekek döntő többsége tehát az anyjával él, amikor a szülők beadják a papírokat a bíróságra. Minél kisebbek, annál biztosabban így van ez (az esetek 94 százalékában), az apák esélye az együttlakásra legfeljebb a gyerekek életkorának előrehaladtával nő meg valamicskét (19 százalékra).
A jogászok szerint közrejátszik ebben a társadalmi értékrend is, "milyen anya az, aki elhagyja a kölykét". És mivel az anyák nem nagyon hajlanak kompromisszumokra a kicsik esetében, az apák önként törődnek bele a helyzetükbe. Nem hiszik el, hogy bölcsődés- vagy óvodáskorú gyereküket nekik is ítélheti a bíróság.
A nagyobbak azonban már beleszólhatnak abba, hogy kivel szeretnének élni. Az anyák általában elfogadják azt is, ha 14-18 éves gyerekeik az apjuk mellett döntenek. Nem pereskednek, mert tartanak a hiábavaló bírósági hercehurcától. Legtöbbjük inkább érzelmi zsarolásba vagy visszaédesgető hadjáratba fog helyette.
Imre azt meséli, kizárólag a gyerekek érdekében nem vált el már sokkal korábban. Szép házban éltek, a feleségét is kedvelte, boldog ugyan nem volt vele, ám ezt ügyeletes barátnőkkel ellensúlyozta.
Talán leélte volna az egész életét így, ha nem találkozik össze Nórával. Hamarosan számvetésre kényszerült: 45 éves, most még elkezdheti elölről, mérlegelt, és döntött. Megpróbált a lehető legnagyvonalúbb lenni, ott hagyott mindent a családnak, albérletbe költözött, ahova csak a ruháit vitte magával. Két gyereke (16 és 17 éves) azóta alig áll szóba vele. Nem bocsátják meg neki, hogy "önző szempontok miatt" vetett véget közös életüknek. A férfi türelmesen kivár, reménykedik, vezekel. Közben telnek az évek, és ő egyre jobban a perifériára szorul. Nem tudja, ki udvarol a lányának, és milyen egyetemre készül a fia, aki egyszer a szemébe vágta: még arra se volt képes, hogy harcoljon értük.
Azokban az esetekben, amikor egyik szülő sem hajlandó lemondani és visszavonulni (ellenzéses perek) a legnagyobb csata a 0-5 évesek feje fölött zajlik. Meglepő, hogy amikor a bíróság dönt a legkisebbek elhelyezéséről, az apák - említett hiedelmük ellenére - egyáltalán nem esélytelenek, hiszen egyharmadukat alkalmasabbnak ítélik a nevelésre. Ha pedig kamaszokról van szó, akár át is billenhet az arány a javukra.
Az ellenzéses perekben már a bírósági eljárás megindulása előtt megküzdenek a felek azért, kinél legyen átmenetileg a gyerek. A megegyezéses válásnál említett 90 százalékos arány helyett ilyenkor az anyák fele tarthatja biztosan magánál a gyereket, az esetek majdnem 32 százalékában viszont az apákkal élnek tovább. (A többiek közös lakásban várják ki a bíróság döntését.)
A kamaszok esetében egyértelműnek látszik, hogy ők már a per előtt választanak, 56 százalékuk például rögtön az apjával tart.
A 10 évesnél nagyobb gyerekek véleménye tehát sokszor befolyásolja a szülőket, főleg abban, ki vigye őket magával a szétköltözéskor, ami a későbbieket illetően bizony döntő momentum lehet. A közvélekedés szerint annak könnyebb felülkerekednie, aki birtokon belül van. Azaz: annak ítél a bíróság, akinél a gyerek él.
Grád András, Körös András, és Jánoskúti Gyöngyvér most már bírósági adatokkal is alá tudja támasztani ezt. Ha kisebb gyerekekről van szó, a közös otthon pedig eredetileg az anyáé volt, az apának semmi esélye nincs. Mennie kell, és kár még csak elgondolkodnia is azon, hogy perrel változtat a helyzetén.
Ugyanerre számíthatnak egyébként azok az apák is, akik önként hagyják ott a saját tulajdonú vagy közösen szerzett lakást az anyának és a gyerekeknek.
Az anyák általában minden fegyvert bevetnek a pillanatnyi előny megszerzéséért, azaz nem kockáztatják, hogy az apák a bírósági pecsét megszáradása előtt - akár csak átmenetileg is - magukhoz vegyék a gyerekeket, és közben netán bizonyíthassák, alkalmasak a nevelésükre.
Olykor az anyák döntése az is, ha a gyerekek az apjukkal maradnak.
Zoltán egyedül neveli két fiát. Azt mondja, fel sem merült, hogy az anyjukkal menjenek, amikor az bejelentette: válni akar. Zoltáné volt eredetileg is a közös otthonná előlépett ház, így természetesen ő maradt benne a gyerekekkel.
A nagyobbikat, aki elmúlt már 12 éves, hónapokkal később meghallgatták a bíróságon, ő pedig határozottan kijelentette: az addigi otthonát meg az apját választja. Ez eldöntötte a hatéves testvére sorsát is.
- Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű helytállnom családfenntartóként és szülőként egyszerre - meséli Zoltán, aki úgy érzi, folyamatosan bizonyítania kell, alkalmas mindkét szerepre. Napi 10 órát dolgozik, emellett esténként vacsorát készít, kikérdezi a leckét, reggel pedig uzsonnát csomagol. A hétvége a mosásé, takarításé, bevásárlásé. Pihenésre ritkán jut ideje, szórakozni nem jár el, "most az a legfontosabb, hogy a fiaim velem vannak".
Amikor megkérdezem tőle, milyen a gyerekek viszonya az édesanyjukkal, aki egy másik férfi miatt költözött el, nem válaszol azonnal.
- A kicsivel néha találkozik, a nagy viszont nem hajlandó szóba állni vele, haragszik rá. A volt feleségem hiába hívta segítségül a gyámhatóságot a láthatások miatt. Nem tiltom a fiúkat az anyjuktól, de küldeni se fogom őket hozzá, ez azért érthető, nem?
A jogászok megjegyzik: jó lenne hinni abban, hogy a közös megegyezésesként adminisztrált válóperekben a felek felelős, valódi döntését szentesíti a bíróság, és nem csupán ügyes taktikával előre lefutott meccsek automatikus lezárásáról van szó.
Egy biztos, közös megegyezésnél nyugodtan hátradőlve várhatja a hivatalos eljárást az, akinél a gyerek lakik. Igen ritka ugyanis, hogy az egyik szülőnél élő gyereket a másikhoz küldi át a bíróság, ám ha mégis előfordul, a nők javára gyakrabban döntenek.
A Grád-Körös-Jánoskúti kutató trió úgy látja, a bíróságok az "állandóság elvét" helytelenül helyezik minden más elé. "Érthetetlen, hogy ez, a sokszor csak látszat állandóság valamiféle szent tehénné vált a bírók számára. Sokkal fontosabb lenne ennél, hogy a gyerek a nevelésére valóban alkalmasabb szülővel éljen. Nem szabad misztifikálni azt a helyzetet, hogy emiatt váltania kell. Az állandóság helyett kiszámíthatóságra kellene törekedni, az a lényeg, hogy legyen elég idő felkészülni a költözésre, a szülők pedig ne beszéljenek egymás ellen."
Vagyis a gyakori, és előre nem látható változásokat kell elkerülni, mert azok csakugyan összezavarhatják, de akár még meg is betegíthetik a gyerekeket. A jogászok ráadásul úgy látják, hogy azt az állandóságot, amelyet a bíróságok védenek, általában valamelyik szülő erőszakos magatartása teremti meg. Az ellenzéses perekben az anya vagy apa legtöbbször önkényesen veszi magához a gyereket, esetleg teljesen kiszakítva addigi megszokott környezetéből. Azaz, minél jobban ragaszkodnak a bíróságok a látszat állandósághoz, annál inkább rosszhiszemű taktikázásra - a másik fél gyors, hatékony kizárására - kényszerítik a szülőket.
Az aktákból egyébként az is kiderül, hogy a gyerek neme egyelőre nem szempont az elhelyezésnél. Pedig az azonos nemű szülői mintára fokozottabban szüksége lehet, a minták pedig nem csereszabatosak. (Ellentétes nemű testvérek esetén sajnos csak a nagyobb és kisebb rossz között lehet választani, az elszakítás pedig természetesen nem opció.)
Külön tanulmányt érne meg a jogászok szerint, hogy a kirendelt pszichológus szakértők, ha nincs más kapaszkodójuk, szintén milyen automatikusan érvelnek a megszokott környezet mellett, illetve, ha mindkét szülő egyformán alkalmas a nevelésre, hagyományosan inkább az anyákra böknek rá.
Az adatok a Pesti Központi Kerületi Bíróság irattárából származnak, amely a legnagyobb magyar elsőfokú bíróság. A jogászok nyolc év 525 ügyének aktáit vizsgálták meg, és 777 gyermek sorsát követték nyomon. 1996 és 2003 között 135 "ellenzéses" bontópert találtak, vagyis ilyen hatalmas területen, ebben a nyolc évben mindössze 135 esetben váltak veszekedve a felek. Huszonnégyezer közös megegyezéssel felbontott házasságból véletlenszerűen választottak ki további 330 aktát. A fenti időszakból találtak még 60 bontóperen kívüli, önálló gyermekelhelyezési ügyet, melyek közül 40-ben csatáztak a szülők, míg 20 esetben a felek valójában nem is vitatkoztak, csak szerették volna jogilag rendezni az élettársi kapcsolatból született gyermekük helyzetét.
A történetek nem a bírósági aktákból valók.
