- Mit csináljak? - kérdeztem, mire az öreg író rám nézett és azt morogta:

- Ne írjon.

- Hogyan? - meredtem rá.

Erre hátrasimította fehér haját a homlokából, s azt kérdezte:

- Boldog, vagy legalábbis elégedett ember akar lenni? - s olyan szigorúan méregetett, mint egy vizsgálótiszt.

- Igen, azt hiszem - dünynyögtem, mire ő megismételte:

- Akkor ne írjon.

Majd azt fejtegette hosszan, hogy írni jó, írni kell, írni egészséges, de az az ember, aki az írásait nyilvánosságra is hozza, az nem normális, kicsit sem. Az ilyen embert az öreg író ahhoz hasonlította, aki pőrén kisétál egy zsúfolt főtérre, elordítja magát, hogy ide nézzetek, majd halálosan megsértődik, ha körbefogják és kiröhögik. Sokkal rosszabb azonban - folytatta -, ha a meztelen embert nem kiröhögik, hanem ájult tisztelettel fogadják, majd merő szeretetből formába lökik, kiöntik bronzból, és a szobrát fölállítják a főtéren. Annak a szobornak ugyanis - emelte föl az ujját - már semmi köze ahhoz az emberhez, aki annak idején pőrén sétált ki a többiek közé.

- Jaj, jaj - hajtotta le a fejét az író -, sehogy sem jó írónak lenni.

Néztem rá, és arra a polcnyi könyvre gondoltam, amelyet tőle olvastam.

- Tudom, tudom - mentegetőzött az öreg -, annak idején én sem hallgattam a bölcsebb szóra. Nekem az apám azt mondta mindig, hogy nem kellene olyan lélekölő semmirekellőségekkel foglalkoznom, mint az irodalom. Tudja, ő szőlősgazda volt, aki pontosan tudta, mennyi tőkéje van, s az ültetvényéről hány liter borra számíthat egy-egy évben. Én azonban őhozzá képest semmit sem tudok a saját munkásságomról.

Majd elmesélte, hogy amikor az első könyve megjelent, izgalmában hetekig nem aludt. Amikor a második kötet kijött, elégedetten csettintett, s azt mondta magának: író lettem. Amikor a harmadik mű a könyvesboltokba került, nem értette, hogy az elsőből miért lehet még mindig kapni. Amikor a hetedik könyvét megírta, akkor kezdte beismerni magának, hogy az ő könyveit alig veszik.

- Nincs szomorúbb látvány a nem olvasott könyveknél - nézett rám -, úgy fest mindegyik, mint az árva gyerek.

Arra kért, hogy ne kövessem el az ő hibáját: ne írjak. Vagy ha nem férek a bőrömbe, s mindenképpen írni akarok, akkor ne publikáljak egy sort sem.

- Foglalkozzon hasznosabb dolgokkal - tanácsolta -, neveljen föl hat gyereket, mutassa meg nekik Magyarország öszszes városát, és gürcöljön értük, hogy külföldre mehessenek egyetemre. Alapítson cégeket! Egy könyv megírásához olyan sok energia kell, hogy abból mások sikeres cégbirodalmat építenek maguknak. Szálljon be az agráriumba, és termeljen zöldséget, mert a világon egyre több az ember, s egyre többet akarnak enni.

Figyelmesen hallgattam, de alig tudtam rá figyelni. Azon tűnődtem, hogy ez a keserű, boldogtalan ember miképpen volt képes olyan szép regényeket írni? Amikor búcsúzkodni kezdtem, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:

- Ígérje meg, hogy a beszélgetésünket nem írja meg soha. Ez nem tartozik másra, csak énrám és magára.

Megvakartam a fülem tövét, s azt motyogtam:

- Megígérem.

Erre csak legyintett:

- Na persze - morogta -, ugyanezt mondtam én is az apámnak.