A quick-fix csapdája
A példa nem kivételes, inkább tipikus. A 60-as évek közepén figyeltek fel az USA-ban arra, hogy a fiatal afroamerikai lányok 25 százaléka szülte meg leányanyaként egyedül gyermekét, majd került kilátástalan helyzetbe. Hosszú társadalmi vitasorozat eredményeként állami segítséget mozgósító program szerveződött a támogatásukra. Ma ennek a társadalmi csoportnak a 70 százaléka válik leányanyává, és a gyermeküket egyedül nevelők aránya a fehérek csoportjában is meghaladja a 32 százalékot. A magyarázat: a fiatal lányok jellegzetes csoportja számára a gyermekszülés a nyomorúságos családi környezet "vészkijárataként" rögzült. A férfiakból a szülői felelősség minimuma is elpárolgott, így a gyermeküket egyedül nevelő anyák nyomorúsága - ahelyett, hogy javult volna - még súlyosabb lett.
Az 1973-as olajválság kirobbanását követően meghozott és mindenki által elfogadott intézkedés - páros napokon csak a páros, a páratlanokon pedig csak a páratlan rendszámú kocsik tankolhattak - a későbbi és elfogulatlan elemzések szerint csak rontott a helyzeten. Nagyjából ez idő tájt Tom Harkins amerikai szenátor törvényjavaslatot terjesztett be a gyermekmunkán alapuló termékek importjának betiltására. A törvényjavaslatot még el sem fogadták, de a hírre, hogy tárgyalni fogja az amerikai szenátus, Bangladesben 50 ezer gyermeket "bocsátottak el". Egy 1978-as vizsgálat azután megállapította, nagy részüket a szülők nem iskolába kezdték járatni, hanem - úgymond a család megélhetésének "érdekében" - gyermekprostitúcióra kényszerítették.
Évszázadokon át megszoktuk: a világ átlátható, a döntési helyzet áttekinthető, a tekintetbe veendő kapcsolatok száma kicsi, a hatások rövid távúak és kiszámíthatók. Ebben a helyzetben a terápia egyértelmű, és a megoldás csak az akaraton múlik. Ez volt a quick-fix korszaka: a szakember egyetlen ügyes húzással helyrebillenti a rakoncátlankodó rendszert. Nem működik a tévé - egy jól irányzott ütés az oldalára, nem indul az autó - egyetlen új alkatrész, fejfájás - egyetlen tabletta - és a gond megoldódik. Éppígy tűnt egyszerűnek az egészségügy, az oktatás vagy a közlekedés problémáinak orvoslása. Ám a társadalom egyre kevésbé viselkedik könnyen kezelhető szerkezetként. A romló egészségi helyzetre, az alacsony születésszámra, a magas munkanélküliségre, a növekvő bűnözésre vagy éppen a közlekedési káoszra - bármenynyire szeretnénk is - nincs egyszerű, gyors eredménnyel kecsegtető, és ráadásul fájdalommentes megoldás.
Ahol nemrégen még áttekinthető viszonyok, egyszerű kapcsolatok, gépezet mintájára működő szervezetek voltak, ott ma átláthatatlan, de az egész rendszert befolyásoló komplex hatások, bizonytalanul elmosódott, de kikerülhetetlen feltételek jellemzik társadalmi környezetünket. A múltban a gazdaságilag független, a társadalmilag elkülönülő, technikailag elválasztható rendszerek ma kibogozhatatlanul összefonódtak, és szinte kaotikusan együtt mozognak. Természetes várakozásainkkal - nevezetesen: a kis beavatkozás szükségképpen kicsiny hatást idéz elő - ellenkezően a csekély változásoknak is felmérhetetlenek a következményei. A káoszelmélet kedvelt hasonlatával élve: a brazíliai pillangó szárnylebbenése tornádót vált ki Kansasban.
A társadalom maga is nagyon sokféle lett. Egy adott személy különböző érdekcsoportok tagja, jövedelmét nemcsak munkavállalóként, hanem vállalkozóként, befektető részvénytulajdonosként, sőt a feketegazdaságban érdekelt személyként is szerzi. Vagyis egyszerre több összefüggésben fogalmazza meg érdekeit, és különböző helyzetekben mást és mást tekint fontosnak. Egy időben sokféle érdek mozgatja, problémáihoz többféle szemszögből is közelít. Azért is olyan nehéz kedvére tenni, mert maga sem tudja, mit akar.
Részben ez az oka, hogy - a demokratikus piacgazdaságokban - az átlagember és a szakértő véleménye élesen eltér a társadalmi és gazdasági gondok forrásáról. "Mi az oka a magas kőolajáraknak - tudakolták egy felmérésben -, a kereslet-kínálat piaci törvénye vagy a vállalatok magas profitja?" A fejlett országok polgárainak 73 százaléka a monopóliumok mohóságát, míg a közgazdászok 85 százaléka az állampolgár olcsó olaj iránti csillapíthatatlan "éhségét" nevezte meg okként. A gazdaság gyenge teljesítményéért a többség a "sok bevándorlót", a "külföldre vitt munkaalkalmakat" és azokat hibáztatja, akik "indokolatlanul veszik igénybe az állami támogatásokat". A szakemberek ezek hatását elhanyagolhatónak ítélik, és inkább a polgárok alkalmazkodóképességének és tanulási hajlandóságának hiányosságaira utalnak. A vélemények eltérésének döntő oka: az átlagember nincs tisztában helyzetével, nem vesz tudomást tényekről, és azok nem is érdeklik.
A politikát - jogosan - az egyszerűsítés művészetének tekintik. De mi a teendő, ha a világ áttekinthetetlenül bonyolulttá vált? "A komplexitás növekedésével - fogalmazta meg a témakör világhírű kutatója - a pontos állítások értelmetlenné, az értelmes állítások viszont pontatlanná válnak." Ez az oka, hogy képünk a világról - ahelyett, hogy kitisztulna - egyre kuszább lesz. Újabb és újabb elemek jelennek meg, amelyek nem illeszkednek a régi logikába. A régi - nem feltétlenül szeretett, de legalább - érteni vélt világ szétfoszlott. A megszokott értékek és jól ismert kapcsolatok helyébe idegen szokások, ismeretlen, de kényszerítő erővel ható viszonyok léptek. Az egyén egyre bizonytalanabb. Cselekedeteit mind több tényező korlátozza, viselkedését mind több hivatal ellenőrzi. Egyre több szempontnak kell megfelelnie, egyre távolibb népekre, kultúrákra, szokásokra kell tekintettel lennie.
Az állampolgár tehát csak az olcsó és fájdalommentes gyógymódot hajlandó elfogadni. Annak ellenére követeli ezt, hogy számtalanszor megbizonyosodhatott róla: a nehéz problémákra ajánlott egyszerű, olcsó és biztos megoldások mindig roszszak. A gyors és tökéletes megoldásokat ajánló politikusok azonban nem maguktól "hülyék". A választó arra adja voksát, aki azt mondja, amit hallani szeretne, nem pedig arra, aki azt mondja, amit a szavazónak tudnia kell. Ezért - különösen válságos időkben - nehéz ellenállni a politikai és üzleti sámánok befolyásának. Azok tudják, miben reménykedünk, sőt, hogy már látni is véljük a varázslatos megoldást - hát csodát ígérnek. És ha nem sikerül, ránk mutatnak, mondván: bennünk volt a hiba. Nem voltunk elég kitartóak, nem hittünk eléggé. Ezt a módszert követi hát egyre több politikus is - nemcsak nálunk, szerte a világban. Azt kínálják, amire vágyunk, azt ígérik, amit remélünk. De komolyan vehetjük-e azt, aki - megalapozatlanul - azzal hiteget, amit hallani szeretnénk?
A nehezen áttekinthető és sürgető helyzetekre "fejlesztettük ki" a - sokszor elmarasztalóan emlegetett - sztereotípiát. Pedig a sztereotípia, a hagyományok ellenőrizetlen, de nemzedékek sora által szentesített életbölcsessége többnyire hatékony megoldást kínál, amikor gyorsan és kevés információ alapján kell döntést hozni. Ha bizonytalan vagy, emlékezz az ősök tanácsára, ha tanácstalan vagy, hallgass a tekintélyre, ha válaszút előtt állsz, nézd, merre mennek mások. Ha csoportodat - legyen az klán, nemzet, vallás, osztály vagy párt - veszély fenyegeti, félre a kétkedéssel: kövesd vakon a vezért. Bonyolult világunkban gyakran használjuk a sztereotípiákat, és ez így is van rendjén. Ha mindig a teljes informáltság és az észszerűség iránytűjére hagyatkoznánk, nehéz volna akár egyetlen döntést is meghozni. A baj csak az, hogy a sztereotípia éppen akkor veszíti el hatékony iránytű jellegét, amikor - mint napjainkban - a világ nagyot változik.
Az egyén szemszögéből a történelem átláthatatlan és szörnyűséggel teli események sorozata. Ezért vár magyarázatot, keres biztatást ma is. Szilárd támpontokra, világos perspektívára, megalapozott döntési szempontokra vágyik. Tanácstalanságában reménykedve fordul a hithez, mondaná meg, mit tegyen. A hit azonban - a sztereotípiához hasonlóan - a múlt tapasztalatát javallja iránymutatóul. Jelenünk azonban precedens nélküli. Így a múltban gyökerező hit tévútra vezethet. Inkább a tudós faggatható a lehetőségekről és a korlátokról. A jövő problémáinak megoldása ugyanis a helyzet pontos ismeretét és kreativitást, nem pedig hagyománytiszteletet követel. A tudomány azonban nem vesz tudomást arról, mit is szeretnénk hallani. Szenvtelenül mutat a kutatásokból kiolvasható együtthatókra, amelyek azt tanúsítják: a rossz egészségi állapot vagy gyenge iskolai teljesítmény legfeljebb tíz százaléka magyarázható az egészségügyre vagy az oktatásra fordított kiadások nagyságával. A "szűk keresztmetszet" nem a kórház, hanem az egyén életmódja, nem az iskola, hanem a családi életprogram. Így a megoldás kulcsa nem a kormányok, hanem jórészt a családok kezében van.
A kutatók és néhány befektető már évek óta figyelmeztettek a globális pénzügyi rendszer labilitására. Figyelmeztetéseiket a politikusok és a közgazdászok rendre figyelmen kívül hagyták. Az indok: nem tudnak mit kezdeni az olyan előrejelzéssel, amely csak valószínűsíti a válságot, míg az ennek elhárítására bevezetendő intézkedések szükségképpen lassítják a növekedést. Inkább a "várjunk, azután majd meglátjuk" stratégiát választották. Megláttuk. A válság - a felelősök szerint - "derült égből, villámcsapásként" robbant ki. Legyen ez figyelmeztetés a jövőre nézve, mert a tudósok számítógépes modelljei 2040 tájára globális összeomlást jósolnak. "Az emberiség már a túllövés szakaszában van - állapítja meg a tudós szomorúan -, amikor ökológiai lábnyoma meghaladja a fenntartható szintet, de még nem elég nagy ahhoz, hogy olyan változásokat kényszerítsen ki, melyek csökkentenék azt."
Az előttünk álló évtized kérdése, hogy miképpen vezérelhető át az emberiség (és ezen belül hazánk) a fenntartható növekedés pályájára. Az emberiség a múlt század 70-es éveitől - versenyt futva az idővel - fokozatosan jutott el a problémák előrejelzése képességének megszerzésétől - valóságos súlyuk felismerésén keresztül - meghatározott területeken a változást megalapozó tettekig. Egy sor területen sikerült számottevő előrehaladást elérni. Összességében azonban napjainkra a globálissá válás, a kulturális diverzitás és a globális szűkösség összekapcsolódása az emberiség összeomlásszerű válságával fenyeget. Az emberiség létfeltételei alapvetően módosultak. Ez az egyéneket viselkedésük, a közösségeket életmódjuk alapvető újragondolására kényszeríti. Jelenleg a legnagyobb probléma a táguló "találékonysági szakadék" áthidalása. A kanadai Homer-Dixon nevezi így azt a jelenséget, amikor az erőforrások szűkössége és a súlyosbodó problémák egyszerre idézik elő a változás kényszerét és a megújulás iránti igényt, ugyanakkor gátolják - az idő rövidsége, a beavatkozások fájdalmassága és az átalakulás mélysége miatt - ezek megvalósítását.
A kibontakozást alapvetően a problémakezelés két lehetséges módjának - a "demok-ráció" és a "populo-krácia" - vetélkedése határozza meg. Az előbbiben a többség számot vet valóságos lehetőségeivel, és racionálisan mérlegelve, demokratikus vitában dönt a teendőkről. Az utóbbiban a többség lemond arról, hogy megértse helyzetét, és a jövőjéről való döntést átengedi a magát hozzáértőnek kinevező eliteknek. Annyit vállal csupán, de ezt is egyre csökkenő érdeklődéssel, hogy a választások során - miként egy valóságshow szavazásánál - kusza benyomásait követve mutasson rá az egyik jelöltre. A populo-krácia azonban, bár soha nem kételkedik, mindig hibázik. Szemben a demok-rációval, amely mindig kételkedik, de (szinte) soha nem hibázik. Cserébe viszont fáradságos és vesződséges: a tudás elsajátítását, a tények elmélyült mérlegelését és mások szempontjainak tekintetbe vételét igényli. Csak bizakodni lehet, hogy az emberiség - és szűkebb hazánk - az ellentmondást nem tűrő kinyilatkozások helyett a vitákban formálódó - a kétséget nem tagadó, de tudományosan megalapozott - megértést választja cselekvése iránytűjeként.
