- Félkész, sok tekintetben rögtönzött reformmal vágtak bele az átalakításba, amelynek számos eleme okozott később meglepetéseket, ellentmondásokat, zavarokat, majd hibás politikai alkukat - lásd kórházbezárások átírása -, csaknem nulla társadalmi támogatással. Talán a sorrend, a stílus, sőt, az ön esetében az életkor sem volt ideális.

- Nem hiszem, hogy ezen múlott. Molnár Lajosnak kora, neme, megjelenése is ideális volt, hogy a konzervatívabb igényeknek megfeleljen. Számított?

- Az ő stílusával is voltak azért problémák...

- Molnár Lajos ugyanaz a típus, mint Bokros Lajos. Kemény ember, aki nyers őszinteséggel képviselte azt, amiben hitt. Az emberek nem szokták szeretni ezt a karaktert, legfeljebb utólag elismerni, de a legtöbbször ilyen személyiségek képesek széllel, sőt, viharral szemben komoly változásokat elérni. Az pedig nem igaz, hogy a reformkoncepció nem volt kész - tudtuk, mit kell tenni. A sorrenddel kapcsolatban igaza van: ha az általunk készített eredeti menetrend szerint haladunk, akkor a vizitdíjról nincs népszavazás, és a ciklus felére már működik az új rendszer a választható biztosítókkal. De egy koalíciós kormány esetében természetes, hogy az eredeti elképzelések változnak, kompromisszumokat kell kötni. Ezzel együtt vállalom, amit csináltunk. Egyes lépések pénzügyileg voltak akkor és ott szükségesek, mások meg a reform érdekében - szakmailag.

- Ön ma hogyan ítéli meg: szükségszerű volt a bukása?

- Az alapprobléma az volt, hogy a reform, ami a szerkezetváltásról és a minőségjavulásról szól, az első pillanattól öszszemosódott a megszorítással. A költségvetésnek és a társadalombiztosításnak hatalmas hiánya volt, a pénzügyi összeomlást meg kellett akadályozni. Ez másfél év alatt sikerült, a tb-nek most többlete van, de ennek érdekében az elején fájdalmas lépésekre kényszerültünk, s ezek rögtön kiváltották az ellenállást. Ha nincs olyan rossz helyzetben a tb, akkor például a vizitdíj bevezetésével párhuzamosan tudtuk volna megvalósítani a kórházi étkezés reformját. És akkor az emberek rögtön értik-érzik, hogy miért fizetnek. Így viszont előbb meg kellett várni a pénzügyi eredményeket. Magyarországon nem indulnak reformok, csak ha már nagy a baj, a nagy bajjal együtt járó megszorítás viszont ellehetetleníti a reformot. Ez a 22-es csapdája.

- Odadobták? Hibáztak? Hibázott?

- Biztosan hibáztam, és tudom, hogy az én stílusom is sokakat zavart. Ugyanakkor ma is álszentnek tartanám, ha megrendülten beszéltem volna a 300 forintos vizitdíjról, mert természetesnek tartom, hogy pénzbe kerül, amit igénybe veszünk. Sokan érvelnek azzal, hogy "de hát a járulékokat fizetjük!" Az igazság azonban az, hogy a kelleténél kevesebben és összességében kevesebbet, mint amennyibe az egészségügyi szolgáltatás a társadalombiztosításnak évről évre került. Tudom, hogy szavaimból akkoriban szívtelenség süthetett, én is vívódtam, de ha átadom magam az érzelmeknek, akkor lehet, hogy kevésbé utálnak, de másnap már vége is a reformnak. Ezzel együtt elfogadom, amit sokan mondanak, hogy a szükségesnél kevesebb érzelem és empátia látszott rajtam.

- Miért akart miniszter lenni?

- Nem akartam miniszter lenni, államtitkárnak hívtak a minisztériumba. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy a Molnár Lajos által megkezdett munka folytatódjék.

- Módja volt megismerni a politikát, a politikusokat. Hogyan érezte magát köztük? Mi viselte meg a leginkább?

- Az elpazarolt idő és az eltékozolt lehetőségek. Magyarország felzárkózása szempontjából az ezredforduló óta halogatott reformok miatt majdnem egy generációnyi időt elvesztettünk. Az viselt meg leginkább, hogy ott ülünk a Parlamentben, mindannyian tisztában vagyunk ezzel, de a politikai önzés és a félelem még a nehezen kiküszködött változásokat is megöli.

- A mostani válság megtépázta volna az önök által megvalósuló, még "kiskorú" több-biztosítós modellt.

- A növekvő munkanélküliségből következő kisebb járulékbevétel okozhatna nehézséget a biztosítóknak, de biztosan nem akkorát, mint amekkorát a kormány okoz idén és jövőre az állami egészségbiztosítónak, amikor erősen kifogásolható módon elvonja a sok áldozattal megszerzett többletét, és még a gyedet meg annak nyugdíjjárulékát is vele fizetteti ki. Szerintem ez a megtépázás! Nem ezt ígértük.

- Ebből a mostani "vegyes vágottból" mi a kiút? Mi az a változás, amire azért építeni lehetne?

- A legsúlyosabb problémákat a jelenlegi rendszeren belül nem lehet megoldani: a hálapénzt, a hozzáférés igazságtalanságát, a minőségi problémákat. Állami eszközökkel azért sok mindent el lehet érni, a felügyelet létrehozását, a várólisták nyilvánossá tételét - ezek miatt sorolta előre Magyarországot egy friss nemzetközi felmérés. Lehet adminisztratívan szabályozni a kapacitásokat, de ez mindig a múlt rendszere marad, kiszolgáltatott betegekkel, rosszul fizetett orvosokkal. Előbb-utóbb nagy levegőt kéne venni, és visszatérni ahhoz a megoldáshoz, hogy az emberek szabadon választhassanak az állami és a magánbiztosítók közt. Addig pedig át kellene emelni néhány megoldást a pénztártörvényből, például azt, hogy a betegek ellátását köz- és magánszolgáltatónál egyaránt kifizethesse a biztosító. Ez erősítené a versenyt, jó lenne a betegeknek és az egészségügyben dolgozóknak.

- Más szögből látott rá az egészségügyben dolgozókra, az orvostársadalomra is. Arra készült, amit látott, kapott? Most amolyan "nemkívánatos személy" az egészségügyben?

- Nem találkoztam orvossal vagy beteggel, aki ne akart volna változást, igaz, olyannal se nagyon, aki minden lépésünkkel egyetértett. Minden orvos tudta, hogy túlméretezett az ellátórendszer, ennek ellenére teljesen érthetőnek tartom, hogy nehezen élték át, amikor az átalakítás igénye kollégák közti beszélgetésekből gyakorlattá vált. Osztályok szűntek meg, emberek veszítették el az állásukat. Tudom, hogy sokan soha nem bocsátanak meg nekem, de akikkel találkozom, tisztában vannak azzal, hogy valakiknek fel kellett vállalniuk a megvalósítást. Amikor először mentem azóta orvosokkal munkamegbeszélésre, azt éreztem, hogy a szobába még nem túl kedvelt exminiszterként léptem be, de talán úgy távoztam, mint az egészségfinanszírozást ismerő szakember, aki segíteni tud nekik.

- Meglepte a népszavazás eredménye? Hogyan viselte el, hogy egyrészt a feje a tét, másrészt ok - persze inkább ürügy - a koalíció felbomlására? Ön ebben miként foglalt állást? Érezte a hirtelen magára szakadt politikai felelősséget?

- Az eredmény nem lepett meg. Ugyanakkor fájt, ami történt, mert a vizitdíj fontos és jó eszköz, sokat dolgoztunk vele, már egy év után látszottak az eredményei, szükség is volna rá, mégis rengeteg idő eltelik majd, mire újra bevezetik. Mert biztos, hogy újra be lesz vezetve. Nem véletlenül létezik Európában szinte mindenhol. A népszavazás atombombát dobott az önrészfizetésben is megjelenő, nagyon lassan fejlődő öngondoskodásra és szolgáltatásvásárlói öntudatra. Ami meglep, hogy újabban mindenkitől azt hallom, a vizitdíjjal tulajdonképpen nem volt baj. Lehet, hogy a népszavazás tényleg nem a 300 forintról szólt, hanem a hitelességünkről, a kormányzati teljesítményünk megítéléséről. Igaz, Csehországban, ahol szinte egy időben vezették be a vizitdíjat, ugyanúgy a lakosság 80 százaléka ellenzi, mint nálunk. Csak ott nem tartanak ilyen kérdésben népszavazást.

- Voltak állásajánlatai? Vagy síri csend néhány baráttal, hozzátartozóval.

- Kaptam ajánlatokat, néhány egyedi megbízást el is vállaltam. Jelenleg több munkán dolgozom szakértőként a HealthCapital nevű egészségügyi tanácsadó cég felkérésére.

- Miért vállalta el az afrikai túrát? Nem gondolta, hogy ez öszszeférhetetlen korábbi posztjával?

- Nagy dilemma volt. A felkérésig csak mondogattam, hogy újra civil vagyok. Aztán arra gondoltam: ha tényleg civil vagyok, miért ne vállalnék el egy olyan kalandot, amelyet a legtöbben elvállalnának? A népszerűség nem érdekelt. Ha nem volt fontos miniszterként, amikor számíthatott volna, akkor civilként tényleg mindegy. Afrika viszont mindig vonzott. Ami az összeférhetetlenséget illeti: szerintem senkinek nincsenek előjogai azért, mert miniszter volt, de fordítva is igaz: attól még élheti az életét.

- És attól sem tartott, hogy a népszerűtlenség nevetségességgel párosul? Nem próbálták visszatartani volt politikustársai?

- Méltatlan helyzetbe nem akartam kerülni, de amikor ismertették a koncepciót, láttam, hogy ez alapvetően rajtam múlik. Remélem, sikerült. Politikusokkal nem egyeztettem, utólag tudom, hogy többen megütköztek. És nemcsak ők, hanem sokan azok közül is, akik korábbi kételyeiket most igazolva látják. Ezt nagyon sajnálnám, mert a jogviszony-ellenőrzés helyességét nem befolyásolja az, hogy fél évvel később Afrikában "kalandozom". Angliában most indul hasonló műsor, amelyben Navratilova mellett részt vesz a Scotland Yard volt vezetője, egyben az ottani liberálisok főpolgármester-jelöltje, valamint egy újságíró, aki harminc évig vezette a BBC egyik legnépszerűbb műsorát, munkáspárti parlamenti képviselő is volt, most EP-képviselő. Nem hiszem, hogy az ilyen játékok nevetségesebbek volnának, mint némely parlamenti jelenet.

- Hogyan alkalmazkodott a versenyhez, amely a "mindent a nézőért" jegyében, gyakran meglehetősen igénytelenül folyik?

- És mit szóljunk a "mindent a szavazóért" elv "politikai" igénytelenségéhez? Nem ismerem a média világát, de a politika felől nézve nincs különösebb ok a lenézésre az olcsó népszerűség miatt. Nem azért mentem, hogy keressek egy szerepet, mégis úgy jöttem haza, hogy újra magam vagyok.

- Nyilván strapabíróbb az ön lelke, mint egy átlag fiatalasszonyé, de más lett a mai Horváth Ágnes, mint a korábbi?

- Még strapabíróbb.

- Hogyan tovább? Újabb celeb-szerep, felelős munka, avagy a család lesz a fókuszban?

- Mint exminiszter és ex-celeb - az utóbbit csak viccből mondtam -, leginkább azt szeretném, hogy a munkámmal elégedettek legyenek, akik a közreműködésemre igényt tartanak. De az első a család.

"Nem azért mentem, hogy keressek egy szerepet"