A műgyűjtők délutánja
- Reggel óta fáj a fogam - mondja mintegy mentegetőzésként, majd egy könyvet nyit ki.
És íme: Börzsönyi-Kollarits 1901-ben született, a Munkásifjak Szabad Képzőművészeti Rajz- és Festőiskolájában tanult, később Párizsba ment. A művész egyik képe éppen előttünk lóg a falon. Kopár fák a címe, bár a fák leginkább részeg villanypóznákra emlékeztetnek. A fogfájós eladónőre nézünk, majd ki, a Falk Miksa utcára, ahol közben feltámadt a szél. Állítólag több mint negyven galéria és régiségbolt van a környéken. Hosszú lesz a nap.
Az utca bejárását igazából a másik oldalról kellett volna elkezdenünk, a Körút felől. Mondhatnánk úgy is, a kályhától, hisz ezen a sarkon található a BÁV antik műtárgyakra szakosodott üzlete, amely még az ötvenes évek elején nyílt meg. Aztán évtizedekig nem változott semmi. Trafik, festékbolt és vasedény működött erre, az utca egyik végén a Törpéhez címzett egységben lehetett leittasodni, a másikon a Tóth-kocsmában, és itt üzemelt még a Tokaji borozó, amelynek vécéje sokáig az öt legundorítóbb közé tartozott Pesten. Ezen kívül már csak egyetlen dolog miatt lehetett ismert az egykori íróról, politikusról, akadémiai tagról elnevezett utca: Falk Miksa volt a Columbót megszemélyesítő amerikai színész, Peter Falk dédapja.
Aztán a rendszerváltás pihe-puha talpain ide is megérkezett a szabadság szelleme. Éppen a BÁV üzletével szemben nyitotta meg 1996 decemberében mostani galériáját Kieselbach Tamás, Virág Judit és Nagyházi Csaba. Ők voltak a nagy halak, akik után rajban jöttek a kisebbek. Nemsokára műtárgykereskedők lepték el az utcát, előbb a festékbolt tűnt el, majd sorban a többi üzlet. Helyükön régiségboltok, galériák nyíltak, az ezredforduló táján pedig a Falk Miksa utcát és környékét már egyenesen antik negyedként emlegették, bizonygatva, hogy lám, azért a magyar ugaron is szárba képes szökni egy Montparnasse.
Hoppá!
Ezt már a Moró Antikban mondjuk, ahol különös produkcióra vállalkozunk: egyetlen mozdulattal próbálunk leverni egy huszárkardot és néhány értékesebb kelet-ázsiai Buddha-szobrot. Moró Lajosnak a szeme nem rebben. Kamaszkorától gyűjti a fegyvereket, első szamurájkardja pedig a Távol-Kelet szeretetével is megfertőzte. Eleinte kirakatrendezőként dolgozott, majd bútorokat készített, és mielőtt a Falk Miksa utcába költözött volna, már régi fegyverekkel is kereskedett. Amikor az üzletről kérdezzük, a téli sportok műtárgy-kereskedelmi összefüggésével lep meg: a síbalesetek miatt ugyanis nála erős hónapnak számít a január és a február, amikor a tehetősebbek közül sokan ezüstfejű botra támaszkodva kívánnak lábadozni.
Aztán megyünk tovább. Kora délután van már, mégis alig lézengenek néhányan az utcán. Nincs senki a Stereo Galériában, egy ember nézelődik a Körmendiben és az Anna Antikvitásban, kettő Erdész és Maklárynál, úgy tűnik, senki nem akar ma festményt, bútort, esetleg porcelánt venni. Válság van, mondja az Anni Domini tulajdonosa, Simon Annamária, aki szinte csak törékeny dolgokat árul: üveget, lámpát, teáscsészét, porcelánfigurákat, köztük néhány staffordshire terriert formázó angol kandallódíszt, amelyek olyan rondák, hogy csak erős tudatmódosító szerek hatására vinnénk otthonunkba.
Hogy teljesebb legyen a kép, a Falk Miksa és a Balaton utca kereszteződésében megismerkedünk magával a Császárral. Császárnak egyébként egy alacsony, szőrmesapkás férfi hívja, miközben ő éppen egy szürke Opel Astra hátsó ülésére támasztott képet vizsgál. A galériásokkal együtt ugyanis nem csupán a régiségkereskedők jelentek meg az utcában, de a nepperek is, akik tulajdonképpen ugyanazt csinálják, amit a bankok előtt a pénzváltók: megállítanak mindenkit, aki valamelyik régiségboltba igyekszik. A Császárnak hajdan presszója volt, egy ideig a földművelési minisztériumban is dolgozott, majd a jövedelmezőbb régiségkereskedésre váltott. Ötvenöt éves, és kis unszolásra két történettel illusztrálja a pálya rögösségét: egyszer 160 ezer forintért adott tovább egy Telepy Károlyt, ami később négymillióért kelt el, egyszer viszont fillérekért szerzett meg egy nagyméretű, szignó nélküli vásznat, amiről kiderült, hogy Csók István festette.
Hát így telik a délután. Most nem a műgyűjtők éjszakája van, nem kitüntetett a pillanat, csak egy a hétköznapokból, amikor nem villogni, hanem megélni kell. Benézünk a Nemes Galériába, arrébb egy gitározó porcelán bajazzót veszünk kézbe, a Pintér Galériában pedig rácsodálkozunk huszonötmillió forintra. Ennyire saccolunk ugyanis egy felsőkategóriás Mercedest, mert Pintér Tamás pénz helyett ebben adja meg Thoroczkai-Vigand Ede ebédlőjének árát. Az 1902-es debreceni kiállításra készült garnitúrát az Iparművészeti Múzeum is meg akarta venni, de végül Pintérnek sikerült. Ami jó, az drága, mondja, ami még akkor is a fülünkben cseng, amikor nem messze onnan egy ezerötszáz forintos szódásüveget forgatunk. Mert így kerek ez az egész antik negyed: nippekkel és art deco-lámpákkal, olcsó szódásüveggel és barokk enteriőrökkel, igénytelen tájképpel és Bortnyik Sándor Lámpagyújtójával, ami a Kieselbach Galéria aukcióján nemrég száznyolcvanmillióért kelt el.
Kieselbachhoz egyébként épp egy férfit látunk betérni. Tréningruhát visel, hóna alatt pedig egy vászonba tekert, festménynek látszó tárgyat szorongat. Nem csak annak látszik, az is: a '80-as évek közepén vásárolta az élettársa, akitől végül rá maradt. Sötétbarna tónusú a kép, magyar az alkotó, bár ennek némileg ellentmond a szignó: Zs. Blanche. A férfi már százezerért odaadná, de nem veszik be. Ötvenért? Egy forintért sem. Csalódottság ül ki az arcára, kimegy, és egy pillanatra olyan elesettnek látszik, ahogy magányosan áll a parkoló autók előtt. Aztán megrázza a fejét, és odalép egy nőhöz.
Koloniál érdekli?
