A közeledő ház
A világatlaszt böngészte, Dél-Amerika, az indonéz szigetvilág, s Óceánia közt lapozgatott. Ugyanakkor nem érzett kedvet a fölsorolt helyekre elmenni. Egyszer csak, az Egyesült Államok térképét nézegetve, szeme elé került egy különös kisvárosnév, Smaragd Springs. Micsoda hely lehet! - gondolta Thakács. Megfogta e név hangulata. Ide érdemes lenne elutazni! Főleg, hogy már nem kell vízum. Az ujjlenyomatvételt bevállalja, a tenyerét meg úgysem nézik - egy jósnő tavaly kimutatta: Thakács életvonala rég megszakadt, következésképpen már nem is él.
Másnap Thakács elutazott: egy riportútra, húsz kilométerre lakhelyétől.
A tanyaudvaron egy nyurga félkuvasz-félkomondor őrjöngve ugatott, a lánc legye-ző alakban seperte föl hatáskörében a talajt. Volt még ott sok apró korcs is. Jöttek-
mentek az udvaron. Kukoricát ropogtattak, amelyet talán a baromfiak hagytak hátra etetés után, viszont baromfi mintha nem lett volna sehol. Amikor Thakács arról kérdezte az idős háziakat, tartanak-e jószágot, a járókerettel közlekedő gazda azt válaszolta: már csak egy birkájuk maradt, de jövő héten azt is kénytelenek eladni, mert kell a pénz.
- És itthon mennyire tudják megtermelni a fazékbavalót?
- kérdezte Thakács; szavai üresen, élettelenül kongtak. A választ nem is hallotta.
"Nem, nem. Az azért nem lehetséges. Ott nem tarthatnak. Biztosan voltak csirkék is a ház végében, meg a galambok, ugye. És egyáltalán" - gondolta, utazva a buszon hazafelé Thakács.
Hazaérve a világatlaszba temetkezett, s föllapozta az Egyesült Államok térképét. - Hol is volt az a Smaragd Springs? Ám hiába kereste a titokzatos, vonzó helyszínt, ahol talán új életet kezdhet. Smaragd Springs eltűnt, helyén egybefüggő, sárgászöld atlaszszínezet.
Thakács csak ekkor kezdett el igazán remegni. Itt kell maradnia. Smaragd Springs nincs, és a ház, ahol nem is hallotta kérdésére a választ, csak húsz kilométernyire van innen, s mintha egyre közeledne. Itt van a kapu előtt.