Megvagyunk
- Feltettem a céklát, még volt egy. Befűti a konyhát, és közben meg is fő - nyitott be Á.
- Édeske - mondta Thakács. Elgondolkodott: mennyivel különb Á., mint ő, mennyivel élőbb, mennyivel emberebb! Lám, ő, Thakács most is csak néz, néz ki az ablakon - a kettős nyílászáróüveg külső táblájáról a kora reggeli jégvirág sűrű párává lett, majd a pára, vízcsíkokba rendeződve, apró, szögletes kanyarokkal elkezdett lecsorogni az ablakon. A radiátor hidegen hallgatott, az ablakon túlról sem szűrődött be zaj: hétvége volt, a Történelem sugárút és a Mindennapok utca kereszteződésében leállt a forgalom. Csak a villamos húzott el, meghatározott időközönként, fémzörejjel, mint a bárd.
- Szép ez a város, csak éppen simán éhen lehet halni benne - hallotta két órával később a cirádás cukrászdában, ahová sajtos pogit vásárolni hatolt be Thakács. Egy család fővárosi rokonokat látott vendégül, a családfő büszkén mutatott körbe a helyiségben: lám, itt ölték meg a híres péket a határon túli bűnözők vagy másfél évtizeddel ezelőtt.
Visszafelé az ékszeralagútként csillogó sétálóutcán - amely fölött kifeszítve már a karácsonyi vásárt megelőlegező szalagdíszek pompáztak - ballagott Thakács. Ment, ment az utcán. "Mindenki megvan" - bólintott, a kopogó léptű, sietős bevásárlók, a kirakatokat s a tükröződő üvegekben önmagukat nézők mellett elhaladva. Igen, ott van az a szakállas ember, aki a nyár elején tűnt fel az utcán, és azóta csendesen, fokozatosan becsavarodott; ott van Tóth bácsi, a kerekes székes mozgássérült; ott van az éhezőművész, akinek minél kevesebb a pénze a kajára, annál kövérebb, mert már csak a sózott szalonnát tudja megvenni; ott van az ijesztő megjelenésű, kancsal nő, aki egyszer megkérte Thakácsot, hogy írja meg egy problémás ügyét a Háztömbi Hírek című, a Petőfi téren megjelenő lapba. (Thakács teljesítette is a kérést, azt a lapszámot azonban, amelyben a cikk megjelent, épp nem vette meg a kancsal nő, ezért, mikor legközelebb meglátta Thakácsot az utcán, jól leszidta, hogy miért nem írta meg az ügyet.) Ott van mindenki, aki egyszer, akár gyalog, akár villamoson vagy buszon elindult a Történelem sugárút és a Mindennapok utca kereszteződésénél távolabbi célállomások felé.
"Vajon én hol tartok ezen az úton?" - kérdezte magától Thakács; hullámvasúton érezte magát, éppen fölfelé megy vele robogva a kocsi, mindjárt elér a helyre, ahol hurkot vet - önmagába visszafordulót - a sínpár, s fejre áll Thakács... Szóval, itt tartott, de azért megnyugvást jelentett számára: alapvetően nem hiányzik senki. Mindenki ugyanúgy jár fel és alá, mint fél évvel ezelőtt.
Akkoriban egyébként Thakács még nagyon csodálkozott, hogy folyton itt látja ezeket az embereket. "Miért nem szerveznek maguknak programot? Miért nem mennek el a képtárba, vagy például gombászni?" - kérdezte magától. "Bezzeg én, ha nekem egyszer annyi időm lenne..." Azóta már tudja Thakács, nem úgy van az. A helyzet ennél bonyolultabb.
Ment tehát a sétálóucán, örült, hogy mindenki megvan.
Rémület vett rajta erőt, amikor azt mondta magában: "Mindnyájan megvagyunk."