- Még hogy depreszsziós nép a magyar? Csupa energikus, törtető pofát látok magam körül, mindenki kész túlélőgép, csak én vagyok ilyen... Ilyen...

Ment tovább a nyüzsgő korzón, az utcazenész a Szomorú vasárnap című dalt húzta. Thakács a falhoz húzódott, látszatra mobiltelefonált, voltaképpen nézte, milyen hatást tesz a dal a járókelő emberekre. Semmilyen hatást nem tett. Két gothic punk lány a cukrászda-kerthelyiségben - késő ősz volt még, de enyhe idő - olyan életvidáman szürcsölte a narancslevet, és annyira immúnis volt mindenre, hogy Thakács mélyen átérezte önmaga korszerűtlenségét, egyszersmind lemondóan legyintett. Itt már rajta kívül senki nem akar meghalni, mindenki az öröklétre kész...

Thakács - mint úgynevezett alkotó - éppen a napokban döbbent rá: saját, teremtett világa is mennyire korszerűtlen. Ide vezet, ha az ember be van gubózva: a mindennapokban csekély színvonalú dolgok jelentik a mértéket, így azután, ha ezekhez képest csak egy kicsit is elemelkedik a földtől, világraszóló teljesítménynek érzi. Ha Thakácsnak véletlenül, hébe-hóba látomása volt, akkor ezt jelentős intellektuális teljesítménynek vélte. De megismerkedett a mélyzöld szemű Anemone költészetével, és szembesült azzal, hogy Anemone átlag félóránként kel át a való s a nem való élet határán, olyan otthonosan teszi meg oda-
vissza az utat, mintha csupán ki-be járna a folyosó és a konyha között. Ez alapjaiban rengette meg Thakács önmagáról és a világról alkotott képét. Látta magát mint halvány fényű, kis galaxist, lassan, egészen lassan halad az űrben, és egyszer csak ott áll előtte egy másik, egy döbbenetes galaxis, nagyságrendekkel nagyobb, mint ő, más lépték, más szögben áll, más a fénye is, és Thakács, ha akarja, ha nem, menthetetlenül belehalad. Nem tud kitérni előle - ez a másik betölti a rendelkezésre álló teret és időt.

Egy űrközpontban lévő monitoron ilyenkor csak az látszik, hogy egymással szemben van a két galaxis, s a kisebb lassan-lassan elnyelődik az óriásiban, egy függőlegesen álló, vakító fénykorongba beleúszik egy félig-meddig vízszintesen álló, halovány fénykorong, és hogy miképp tud rajta áthaladni, át tud-e egyáltalában, vagy csak szétszórt-roncsolt kisbolygók, törmelék, por marad belőle - ez nem tudható. Fönnáll az eshetőség: ami értékes belőle, ami kell, azt hasznosítja a nagy galaxis, azok az alkotóelemek beleolvadnak, és annak részévé válva élnek tovább - csak a használhatatlan kicit-kacat bocsáttatik vissza a térbe.

De az is elképzelhető: semmire nem tart belőle igényt a nagygalaxis, semmiféle hatást nem gyakorol rá Thakács, akadálytalanul tovább bocsátja magán. Lehet: semmit nem jelent számára az, ami a Thakács-galaxisnak a lényege... Utóbbi lehetőségen mérhetetlenül felháborodott Thakács.

- Még hogy belőlem semmi nem kell? - kérdezte magától, aztán, továbbsétálva az utcán, lassan rájött: ez bizony könynyen megtörténhet, ilyen van. Hisz hány régi kultúra ismert, s hány, ami nem ismert, amelyből semmit nem hasznosított az utókor. Mennyi lépcsős piramis, amit benőtt az őserdő, mondjuk, Axolotlhualpában, amelyet egyszer föltárnak majd a régészek, ám az építészet sehol nem fogja már hasznosítani a formakincsüket!

Ment Thakács az őszi-kisvárosi utcán, és elöntötte a könnyedség. Hisz, ha így van, akkor semmi felelősség, hiszen akkor nem kell méricskélni, nem kell számolni. Hiszen akkor nincs nyomvonal, amit követni kellene, nem kell görcsösen ragaszkodnia saját rögeszméihez - innentől bármit megtehet. Vége az érzésnek, hogy bár a helyzet reménytelen, mégsem adja föl az ügyet, mely fokozatosan tönkreteszi majd.

- Most már bármi megtörténhet - mondta magának Thakács.

S ott állt előtte, mozdulatlanul száguldva, vakító fényben, teret betöltve a másik galaxis.