Azt a tényt, hogy ilyen kényes és - pártállásra való tekintet nélkül - minden magyarnak fájdalmas eseményekről objektív és alapos beszámolók jelentek meg a lapban, feltétlenül pozitívan kell értékelni, akkor is, ha ugyanebben az időszakban olyan publicisztika is hangot kapott, amely szerintem nem maradhat kritika nélkül. Örvendetesnek találtam, hogy az érzékeny témáról frappáns és szakmailag is jó címek jelentek meg, mint "Őrizetbe vett őrsereg", "Jobboldali határzár", "Egy lépés előre, sok van hátra", "Ez nem vásári komédia", "Ők megmondják, ki itt a magyar".

Nagy kár az ország és a magyarság jövője szempontjából, hogy a Fidesz és a KDNP még ebben a feszült helyzetben sem volt hajlandó a miniszterelnök felszólalását meghallgatni, pedig Gyurcsány Ferenc figyelmeztetése tömören, de találóan foglalta össze a veszélyeket: "Ha nem vigyázunk, a nacionalisták tönkretesznek bennünket. Addig feszítik a húrt, amíg el nem pattan. A magyar nacionalisták provokálják Szlovákiát, a szlovák nacionalisták pedig Magyarországot". A címlapon is közölt képek a "Nemzeti Őrsereg" nyíregyházi szervezetének "főkapitányáról", s az 1944-es nyilasegyenruhákra emlékeztető egyenruhásokról, akik a kelet-szlovákiai Királyhelmecen emlékeznek a Felvidék visszacsatolására a bécsi döntés hetvenedik évfordulóján, vagy a futballszurkolók aznapi tüntetése Szlovákiát szidalmazó transzparensekkel a parlament előtt, elsősorban a szlovákiai magyar kisebbségnek ártanak. Erre és hasonló provokációk szomorú következményeire mutattak rá Kis Tibor és Aczél Endre kiegyensúlyozott és gondosan fogalmazott kommentárjai. Senki sem vitathatja, hogy a magyar ellenzék éles állásfoglalásai a szlovák kormányban is jelen lévő nacionalizmus, konkrétan a fékevesztetten magyarellenes nacionalista Ján Slota pártja ellen éppúgy helytállóak, mint a szlovák rendőrség brutális túlkapásainak elítélése.

Ugyanez vonatkozik a magyar kisebbség oktatási és kulturális diszkriminációjával kapcsolatos jogos panaszokra. Mindez azonban erősebb érveket adhatna a magyar diplomáciának a nemzetközi porondon, ha az úgynevezett mérsékelt hazai jobboldal is egyértelműen elítélné a radikális, nacionalista, szélsőséges elemek provokációit.

Mind a két oldalon meg kellene végre érteni a Prágában született nagy német költő, Rainer Maria Rilke (1875-1926) figyelmeztetését: "A sebekre idő kell, és nem gyógyulnak azzal, ha beléjük zászlókat ültetnek". Majdnem kilencven évvel a trianoni diktátum után az európai integráció sikeresen eltörölte a határzárakat és a német-francia vagy osztrák-olasz politikai és kulturális közeledésnek sikerült elszigetelnie a radikális nacionalista elemeket Elzászban és Dél-Tirolban egyaránt. A Slota-féle szlovák nacionalisták, akik a minden hájjal megkent populista kormányfő támogatását élvezik, és azok a magyar politikusok, akik Nagy-Magyarország-matricával díszített autóban járják az országot (lásd a riportot az Országház parkolójáról november 19.), s talán a Felvidéket és Erdélyt is, nem tanultak a történelmi tragédiákból.

Nem hiszem egyébként, hogy dr. Farkas Péter egyetemi adjunktus és "EU-szakértő" szenvedélyes hangja és lefitymáló véleménye (Kettős kereszt november 15.) az általa joggal elítélt idegengyűlölet elleni harcnak használ. A Jobbik és a Magyar Gárda provokációi vezettek a szlovák parlament elfogadhatatlan döntéséhez. Strasbourgot és Pozsonyt nevetséges összehasonlítani. A kisebbségi jogok védelmét jobban szolgálja Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártjának parlamenti képviselője, aki a Szlovák Keresztenydemokrata Unió alelnökével közösen kétnyelvű, "Együtt, békességben" feliratú táblával sétált a komáromi Erzsébet hídon, és több száz szlovákiai és magyarországi polgár csatlakozott hozzájuk.

Furcsálltam, hogy Gyurgyák János két teljes oldalas, fotókkal illusztrált cikkét A magyar népi mozgalomról Németh László alapjában kritikátlan magasztalásával s Erdélyi Józseftől Csurka Istvánig az "autentikus népi" költők és írók differenciátlan felsorolásával (Nagy László és Szabó Zoltán, Szabó Pál és Sértő Kálmán együtt "a betűs álmodozások világában") a Népszabadság nem vitanyitóként, és szerkesztőségi megjegyzés nélkül közölte.

Bibó István, az igazi humanista gondolkodó lebecsülése ("túlságosan konstruált és kissé vérszegény tanulmányai") és az európai modern konzervatív politikus, Antall József kritizálása az MDF "átformálása" miatt, együtt a "kommunista és a globalizációs gőzhenger" elítélésével, disszonánsnak hat egy magát liberális baloldali orgánumnak tekintő lapban. "A népi gondolatot", illetve a "népi szárnyat kiszorították a (szocialista - P. L.) pártból és leradírozták a politikai palettáról"? Ki, mikor és miért tette ezt? Mit képvisel ma "a radikális népi tábor", és mit jelentene a népi mozgalom "valamikori újjászületése", amiben a szerző reménykedik, sőt talán "politikai és intellektuális feltámadása?"

Ezekre a kérdésekre nem kaptunk választ.

A határ nélküli Közép-Európa a nemzeti értékek megtartására épül, de csak európai szellemben, a mindenfajta nacionalizmus elutasításával maradhat fenn. Ezért fontosak az olyan szerkesztőségi cikkek (Czene Gábor, Aczél Endre, stb.), amelyek sürgetik az alkotmánymódosítást vagy olyan rendelkezéseket, amelyek az egész nemzetközi közvélemény által elítélt, szélsőségesen nacionalista, romaellenes és antiszemita, sőt nemzetközi provokációkat is okozó kilengéseket lehetetlenné tennék vagy legalább megnehezítenék.

A lap tudósításai hozzájárulnak, hogy az olvasók felfogják: a szélsőséges, revizionista felelőtlen elemek az egész Kárpát-medencében veszélyeztetik a magyar kisebbségek helyzetét, és ártanak a magyar nemzet világszerte élvezett tekintélyének. Ahogy az "autentikus népi" Szabó Zoltán írta angliai emigrációjából: "Az volna a legnagyobb magyar, aki meg tudná értetni a magyarokkal, hogy a magyar nem nagyobb és nem kisebb annál, mint amekkora".