Mindenekelőtt a magyar pékdinasztiák történeteit dolgozza szorgosan föl. Ehhez van háttere is, kellő; munkahelyén, a Sütőipari Egyesülés lágymányosi házában, amelyben persze kenyeret is sütöttek egykor, ma óriási, részben még feldolgozatlan dokumentáció, közte sok ezer fotó áll bedobozolva. Itt székel továbbá az ötvenöt éve megjelenő Sütőiparosok, Pékek című szaklap redakciója is, mely lapnak Oláh doktor felelős szerkesztője, és állandó szerzője, mondani nem kell. Mellesleg még két másik, egy bulvárosabb és egy hirdetési lapja is van a honi pékvilágnak. De van a pékeknek múzeuma a komáromi várban, van nekik Magyar Pékek Fejedelmi Rendje, van a kenyérnek világnapja, van neki ünnepe, ugye, és van pékhimnusz is.

A kedves, mosolygós, halk szavú, igazi tanár úr benyomását keltő péktörténész megkínált egy stósz periodikával, és miután kellemesen kibeszélgettük magunkat, hazamentem, és elmerültem a magyar pékdinasztiák históriájában.

Egészen belepékültem a munkába.

De nem bántam, mert szép szakma a péké.

Amit a pék csinál, annak látszatja van. Az biztos. Az látható, fogható, kóstolható. A kenyér nem hazudik. Ha rossz, akkor rossz, ha jó, jó.

Péktiszteletemet csak fokozza, hogy a pékek korán kelnek, sokat dolgoznak. Nem halaszthatják - mint az velem megesik gyakorta - másnapra a munkát. A péknek nincs megállás, lustulás, lassulás. A péket a kovász hajtja.

A pékszakma ősi, komoly. Hasonlatos az egykor volt molnáréhoz. A falusi pék a település - gyakorta fontos tisztséget is betöltő - egyik fő fője, a pék műhelye, boltja a falu fóruma is volt, és néha még az ma is.

A molnárnak lánya van, a péknek fia. És persze felesége, a pékné. Aki legtöbbször pék maga is.

A magyar pékdinasztiák alapítói szinte mindig szegény, sőt nagyon szegény sorból kerültek ki. Legtöbbjüket a gyermekkori éhezés lökte a péklapáthoz. A péknek lehet baja sok, de pék ritkán éhezik.

A pékszakma biztonságot ad.

A tucatnyi családtörténetben szinte alig fordul elő erőszakos halál, ami magyar históriában meglehetősen ritkaság, ugye.

A pék az mindenkinek kell, és mindenkinek csak élve jó.

Példázza ezt például a Gömörei pék család első tagjának sorsa is. Gömörei József a második világháborúban elébb a magyar honvédségnek sütött kenyeret, majd orosz fogságba esvén, az oroszoknak sütött tovább, aztán kiszabadult, és megint az övéit látta el kenyérrel. Aztán amerikai fogságba esett, és derék feketéknek sütött fehéret. Mikor hazakeveredett Budafokra, ott még folytak a harcok, a község többször is gazdát cserél, és ő hol a németeknek, hol a szovjeteknek sütötte a komiszkenyeret rendületlenül. (No, gyerekek, tudjátok-e, miért komisz a komiszkenyér? Nem azért, mert rakoncátlankodik, hanem mert a komisszár osztja azt.)

Az 1903-tól folytonos bicskei Szomolányi-dinasztia története is mutatja, hogy ha már háborúzni kell, akkor legokosabb pékként tenni azt. Ha nem sütödében, akkor is szinte mindig a hadtápnál jelöltetik ki szolgálati beosztásuk. A családalapító Ferenc a hadifogságból visszatérve, pékségét jó karban találta, az asszony és a fölcseperedett, és a szakmát kitanuló fiúk helytálltak, amíg ő távol volt, addig is.

A második világháború után is hazatért a két fiú. De ekkor már a pusztulás nagyobb volt; a szülők meghaltak, a pékséget kirabolták, a lakosság jó részét kitelepítették. De kenyér kellett akkor is. Az üzem talpra állt, dacolt az államosításokkal, szinte végig "maszekként" üzemelt. A negyedik generáció négy tagjából Szomolányi Tamás őrzi ma a lángot, ő lett a megszállott "kenyeres".

Egy a mai iskolákban és a mai közhangulatban cseperedő fiatal számára meglepő lenne konstatálni, hogy az életükre visszatekintő pékmesterek többsége egyáltalán nem emlékezik az elvárt gyűlölettel, vagy haraggal a Kádár-kor évtizedeire. Az államosított pékségek mesterei legtöbbször helyükön maradtak, vezették az üzemet tovább, sokan följebb is rukkoltak, vezető beosztásokba, nagyobb, sőt nemegyszer nagyvállalatok élére kerültek.

Egyébként az interjúk rendkívül pontos kortörténeti adalékokkal szolgálnak: megtudható belőlük, hogy a hatvanas években egy szakmunkás milyen körülmények között tanult, dolgozott, élt, lakott, mennyi volt a munkaideje, a fizetése, hogyan jutott lakáshoz, hogyan függetlenedtek fokozatosan a nagyvállalatokon belül a kisebb egységek, hogy "polgárosodott" a szakma már a hetvenes években, miközben a nagyüzemnek is számos előnye tűnt fel, és a szakmabeliek egy része számára tűnik fel ma is.

Tanulságos, hogy a multi világ eluralkodása, hogyan bontotta, robbantotta, foszlatta szinte semmivé azt a szakmai, kereskedelmi etikát, amelyet bizony a "kommunizmus" sem tudott megsemmisíteni.

Oláh doktor mindennap beül a kocsiba, elautózik Gödöllőről az ő hivatalába, és szorgosan írja a pékek történetét. Ha meséi könyvvé állanak össze majd, az a könyv, nem csupán a szakma, de az ország történelem könyve is lesz.

Mi más is lehetne a magyar kenyér históriája, mint a magyar életé?