Anemone bulizásokról írt, de nem ez volt ebben az érdekes, hanem az, ahogyan megírta. Azok a mondatok, az a mondatszerkesztés, a gondolatok, amelyek felbukkantak Anemone vélhetően festett barna fejecskéjében; csak úgy ragyog arcában az elevenzöld szempár, fölötte ívelt, fekete szemöldök... Thakács messzemenőkig óvakodott attól, hogy e szövegek alapján azt érezze, ismeri Anemone-t - azt azonban lehetségesnek tartotta: Anemone nagyon is ismeri őt.

"Elképesztő" - mondta tehát Thakács, miután már harmadik hete csak Anemone-ra bírt gondolni, s már minden irodalmat összeszedett róla a Könyves Kálmán Megyei Könyvtárban. - Boszorkányok pedig léteznek - mondta magának, egy olyan Anemone-vers olvastán, amely meggyőződése szerint valahogy vele, Thakáccsal állt összefüggésben.

A dologban egyetlen apró, mondhatni jelentéktelen körülmény volt a bökkenő: Anemone-nak semmi köze nem volt Thakácshoz, és Thakácsnak sem Anemone-hoz. Anemone sikeres, Thakács sikertelen. Anemone extro-, Thakács introvertált, Anemone szentendrei, Thakács vidékinél is vidékibb... És így tovább.

"A valóság kezd elszakadni tőlem" - jelentette be magának egy Anemone-versekkel különlegesen dúsított napon Thakács. - Pardon, én szakadok el a valóságtól. Megelőző lépéseket teszünk.

Fölhívta dr. Imolát, az ismert pszichológusnőt, aki éppen rendelt.

- Figyelj, Imola drága, csak két másodperc. Van olyan személyiségzavar vagy elmebetegség, vagy bármi, ami abból áll, hogy, hm, egy olvasó azt érzi, mintha, hm, róla írna egy költő? - hadarta a telefonba Thakács.

- Persze, hogy van. Paranoia - mondta rögtön dr. Imola, és nem csodálkozott.

- De ez nem negatív... Inkább pozitív. Létezik pozitív paranoia?

- Létezik. Ezt azonban nehogy leírd, főleg úgy, hogy én mondom, mert körberöhög a szakma.

- Nem, nem, én csak egy, izét írok erről, mint érdekes jelenségről, aminek hozzám egyáltalában nincs semmi köze...

- Hogy jutott ez eszedbe?

- Hát ez az olvasó, ez én vagyok - pirult fülig Thakács.

- Hogy elpirultál - mondta dr. Imola.

Thakács hökkenten tartotta távol fülétől a készüléket.

- Most dolgozom, nem érek rád, holnap dumálunk. Csá! - mondta aztán dr. Imola.

Thakács magára maradt az üveghangú némaságban. "Hát persze" - gondolta magában. "A dolog ott kezdődik: másfél éve nem beszéltem eleven emberekkel. A noteszben egyre több az olyan telefonszám, amelynek tulajdonosa már legföljebb a túlvilágon szólhatna bele a készülékbe.

Ez meg is történt egyszer: Thakács csak utólag eszmélt rá, hogy fél órán át telefonozott rég megholt gimnáziumi rajztanárával. Ezt még párja, Á. sem vehette észre, hiszen ritkán van otthon. A szomszédok sem, hiszen a ház kiürülőben, mindenki kihal belőle, kihaltak a fenti lakók... Thakács, amikor, kezében könyvvel, kiül a körfolyosóra, nem hall mást, mint annak zaját, miként vetkezi le napról napra jobban lombját a diófa az udvaron. Utcára nemigen megy, a múltkor is úgy hozták vissza, mert lezsibbadt a fél oldala.

Elkövetkezett a nap vége, és Thakácsnak mégiscsak le kellett mennie az utcára, élelmiszert beszerezni a boltból. Ment, kezében szatyor, és egyszer csak azt látta: Anemone jön vele szembe a járdán! "Hát ez hogyhogy nincs Pesten?" - kérdezte magától Thakács. Anemone pedig csak jött, jött.

- Szia! - vigyorgott rá Thakács, mint a vadalma.

Anemone márpedig csak jött, már túllépte Thakács személyes szféráját, már belépett Thakácsba, és... és Thakács megfordult, elindult a bolttal ellenkező irányban, ahol Anemone kocsija állt.

Másnap Thakács másnaposan került elő, fogalma sincs, honnét.

- Összeölelkezés a pozitív paranoiában - mondta dr. Imola, mikor Thakács tudósította a fejleményekről. - Ez így megfelel?

- Azt hiszem, igen - mondta Thakács.