Híd, remény
Eser Attila hídmester a Megyeri hídon. Valójában Ézernek kellene ejteni a nevét, de már belefáradt az állandó pontosításba, inkább hagyja, hadd mondja mindenki így, fonetikusan. Csak az apja tartja még magát: az ő ősei voltak az "Ézerek", akik Németországból érkeztek ide. Idősebb Eser egykor lakatos volt, a rendszerváltás után pedig fagylaltgépeket kezdett gyártani, ám fiát a számítástechnika vonzotta. Egy apró, és különös véletlen kellett ehhez: az általános iskolából, ahová Eser Attila járt, egyszer ellopták az öreg Commodore számítógépeket, amelyeket aztán vadonatújakkal pótoltak.
Sokáig billentyűket gyúrt tehát a későbbi hídmester, akinek azért a vízhez már akkor is volt némi köze: úszott a Fradiban, vízilabdázott a Spartacusban, a Csepelben pedig kajakozott. Később a Műegyetemen kezdett tanulni, ahol rögtön beleszeretett a hidakba. Olyan volt ez, mint valami betegség: mindegy volt neki, mekkora az a híd, és hogy milyen, ha csak meglátott egyet, már összevissza vert a szíve. Akadtak azért kedvencei, a régi angol kőhidak, a budapesti Lánchíd vagy éppen a római viaduktok, amelyek különös és megmagyarázhatatlan csodálattal töltötték el. Eser Attila ugyanis érzelmes ember volt mindig: ha beleunt a statikába vagy elege lett a geodéziából, szobája magányában leginkább Radnótit olvasott, és Rahmanyinov valamelyik zongoradarabját hallgatta.
Idén tavasszal aztán egy hirdetésre figyelt fel, amelyben az épülő Megyeri hídhoz hídmestert keresnek. Eser azonnal jelentkezett, de amikor felvették, mégis meglepődött egy pillanatra: mintha nem számított volna erre. Hirtelen formát öltött az élete, a sok körvonalazatlan terv, amely benne volt, most már egyetlen irányba mutatott. Hídmesterként első útja rögtön egy másik hídmesterhez vezetett, a kőröshegyi völgyhíd gazdájához. Hanák Tímea két évfolyammal felette járt az egyetemen. Most körbevezette a birodalmán, megmutatott mindent, és röviden így foglalta össze a tapasztalatait: annyi lesz a munkád, hogy öszszecsinálod magad.
Nem túlzott ezzel. A szeptember végén átadott Megyeri hídon három év a garancia, és még kettő a szavatosság, Esernek ezért minden apró hibát fel kell derítenie. Naponta kétszer végez útellenőrzést, és havonta egyszer a híd összes elemét végignézi. A feladat nagyságát könnyű érzékeltetni: a Megyeri híd 1861 méter hoszszú, kilenc hídszerkezetből áll, és kétszáznegyven lépcső vezet a tetejére, bár van benne lift is. A pilonok száz méter magasak, és az aacheni egyetem szélcsatornájában külön ellenőrizték, bírja-e majd szerkezet a szélsőséges időjárási viszonyokat.
Egy ilyen építmény tudniillik nem tréfadolog. Eser maga is látta azt a videót, amelyet az amerikai a Tacoma Narrows Bridge összeomlásáról készítettek. A hidat olyan szilárdnak hitték, hogy a helyi bank így reklámozta magát: biztonságos, mint a Tacoma Narrows, ám az acélszerkezetű konstrukciót 1940-ben fél óra alatt lerombolta egy szélvihar. Ide-oda hintázott a szerkezet, elszabadult elemek szálltak mindenütt, Eser Attilában mégis annak a férfinak a képe maradt meg a leginkább, aki utolsónak jött le róla: ő volt, aki tervezte a hidat.
Eser persze nem hiszi, hogy bármi ilyen megtörténhet a Megyerin. Igaz, nemhogy a viharkár, de a legkisebb karcolás is fájna neki: néhány hónapja dolgozik csak, de már a szívéhez nőtt a híd, amely este, kivilágítva a legszebb. Ilyen volt akkor is, amikor átadták. Égtek a lámpák, különös fényben fürödtek a pilonok és acélsodronyok. Beszélt a főpolgármester, beszélt a miniszterelnök, aztán sorra kezet fogtak az építőkkel. A hídmesterrel persze nem, ő túl kicsi pont ehhez: oda már nem ér le a nagy emberek keze. Eser Attila nem is bánta a dolgot, bár eszébe jutott valami. Az jutott eszébe, hogy ezt a hidat száz évre tervezték, a politika viszont változékony dolog: az egyik ember jön, a másik megy.
Ő azonban itt lesz mindig.
Mert amíg híd van, kell hídmester.
