- Hotel Sokcsillag, tabáni szárny - adja meg mostani állandó lakhelyét, és magyarázatképp még hozzáteszi: oda már nem jönnek fel a csövesek.

Lajos tudniillik hajléktalan, mi pedig ezért szolidárisak vagyunk vele. Legalábbis ez volna az elérendő cél pénteken az Egy éjszaka a hajléktalanokért elnevezésű rendezvényen, itt, Budapesten és szerte a világban, bár hogy pontosan hol még, azt senki nem tudja megmondani.

Néhány hajléktalanon, újságírón és szociális munkáson kívül gyakorlatilag nincs senki a Felvonulás téren. Egy máglya lángol oldalt, néhány hordóban apró tüzek égnek, a tér közepére állított sátorban pedig a hajléktalan írók "Alkonyattól pirkadatig" című antológiájának bemutatója zajlik. Mindenütt füst száll, a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei zsíros kenyeret osztanak, a Myrai Szent Miklós Keresztény Egyház segítői pedig sóletet.

- Náluk van a legjobb konyha - magyarázza a bennfentesek biztonságával János, az egykori ács, aki évek óta egy óbudai lakóház lépcsőházában húzza meg magát. - A krisnások viszont rémesek: mindig valami lóherefőzeléket adnak.

Beszélgetésbe elegyedünk más hajléktalanokkal is, látunk egy férfit, óriási monoklival a bal szeme alatt, és megismerkedünk Ferenccel, a hajdanvolt segédmunkással, aki jobb kezében egy óriási nejlonzsákot szorongat. Ötvenkét évesnek mondja magát, mi hetvennek saccoljuk. A szeme fénytelen, keze mocskos, kicsit húzza a lábát. Általában valamelyik pályaudvaron alszik, néha a Ligetben, de ma este Csepelre tart. Hogy miért oda? Miért ne. Ferenc persze az életben nem hallott Anatole France-ról, mert ha hallott volna, akkor most ugyanazt idézné tőle, amit a sátorból hallani: "mindenkinek joga van a híd alatt aludni".

- Az egyenlőtlenség társadalmában az egyenlő jogok is egyenlőtlenül érvényesülnek - pontosítja később a mondás értelmét Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. - Néha ez egészen abszurd helyzeteket okoz: az Egyesült Államokban például nem engedélyeztek egyszer egy többnapos hajléktalandemonstrációt, mondván, hogy a résztvevők biztos csak aludni akarnak a sátrakban.

Ekkor már a hajléktalan színjátszókból álló AHA-színpad előadásán is túl vagyunk. Következik az Oltalom Kulturális Kör megzenésített Ady- és József Attila-versekkel, bár erre kevesen kíváncsiak. Közben ugyanis ruhát kezdenek osztani, katonai mikádót, övet, nadrágot, usánkát, amelyek közül néhányról még nem szedték le a vörös csillagot. Ez persze nem zavarja a hajléktalanokat. Néha lökdösődnek, mindenki egyszerre nyúl a szociális munkások felé, cipők tűnnek el a feneketlen szatyrokban, és mindenütt ott száll kesernyésen a füst. Száll, és szinte körbelengi ezeket az embereket, akik valósággal felpuffadnak a magukra húzott sok réteg ruhától, az ingek, pulóverek és nadrágok garmadájától, a zakóra vett polárfelsőktől, dzsekiktől és kabátoktól, a többkilónyi savanyúan párolgó textiltől, mellyel a hideg ellen próbálnak védekezni. Mert lehet, hogy ma mindenki velük szolidáris, de a természet nem: fagypont körüli lesz az éjszaka.

Kilenc óra felé kezdenek elszállingózni az emberek. Látjuk Ferencet is, amint elindul. Jobb kezében nejlonzsák, tartása görnyedt, bicegve távolodik a sötétben, és annyira szomorú az egész, hogy már utánakiabálni sincs kedvünk: hé, nem arra van Csepel!

Fagypont körül