Erzsébetnek egy gazdag hapsi kellene
- Egyelőre azt ismételgetem Erzsinek, hogy tanuljon, aztán majd meglátjuk - folytatja Valtner Lajos. - De hogy mit tanuljon, miből fog majd megélni, azt nem tudom. Ebben a világban semmi se biztos. Ezt tapasztaltam meg saját sorsomon is. Az én szüleim a vejti téeszben dolgoztak, ott helyezkedtem el én is 1968-ban, traktorosként. Azt hittem, onnan megyek majd nyugdíjba. Csakhogy a szövetkezet 1994-ben tönkrement. Azóta nem volt állásom. A feleségem is a téeszben dolgozott, gyalogmunkás volt, tizennégy éve neki sincs munkahelye.
Valtnerék szociális segélyből, családi pótlékból, időnként közmunkából jutnak pénzhez. A férfi szerint nem érdemes a közeli városokban, például Pécsett munkát keresni, mert a fizetés jó része elmegy az utazásra.
- Falusi emberek vagyunk - fűzi tovább a szavait Valtner Lajos. - A kertben megtermeljük a családnak a zöldséget meg a krumplit, baromfiakat is tartunk. Nemrég kukoricát böngésztünk a feleségemmel, öt óra alatt kilenc zsákkal gyűjtöttünk. Elég lesz a tyúkoknak. Nekünk falun jó. Ha talán lenne valamilyen szakmám, másképp gondolkoznék - de hogy milyen szakma jelentene biztonságot, nem tudom.
Valtneréknak hat gyereke van. A legidősebb 28 éves, háromgyerekes asszony, most gyesen van, szakmája nincs, munkahelye még nem volt, férje munkanélküli. A sorban 26 éves húga követi, ő és a férje betanított munkásként dolgozik. Valtneréknek még egy nagykorú lányuk van, aki 21 éves, bolti eladó végzettségű, munkája se neki, se a társának nincs, egy hatéves gyereket nevelnek. Valtnerék egyetlen fia 18 éves lesz, péknek tanul, 16 éves húga iskolába jár, nincsenek tervei, ahogy Erzsébetnek sincsenek.
Ülünk a kis családi ház konyhájában, s arról faggatom a legkisebb lányt, milyen családot képzel magának.
- Egy gazdag hapsi kellene - mosolyodik el Erzsébet édesanyja.
- Tényleg az kellene? - kérdezem a gyereket.
- Igen - bólint Erzsébet.
- És ha nem szereted azt a gazdag hapsit?
- Az nem baj - mondja halkan a lány.
Erzsébet 11 éves barátnőjéhez, Kittihez fordulok - ő eddig szótlanul hallgatta a beszélgetést. Arról faggatom: mi szeretne lenni?
- Kozmetikus - mondja.
- Miért éppen kozmetikus? - kérdezem.
- Mert tetszik a műköröm.
Kitti szülei is több mint tíz éve állástalanok. A lánynak három testvére van: 20 éves bátyja napszámból él, 18 éves nővére férjhez ment, munkája se neki, se a társának nincs. A harmadik testvér 15 éves, lány, még tanul, nem tudja, mi akar lenni, talán takarítónő.
Elbúcsúzom Valtneréktől. Más falvakban élő tizenéveseket is megkérdezek arról: miből akarnak megélni, milyen szakmát tanulnak, hogyan képzelik a jövőjüket? Piskón, Drávasztárán is hasonló a helyzet, mint Lúzsokon: azok a fiatalok, akiknek a szülei 10-20 éve állástalanok, mintha már most belenyugodtak volna abba, hogy nekik se lesz munkahelyük.
- Az apám árkot ás, feketén, meg néha alkalmis könyvvel - avat be családja titkába egy 16 éves, szikár drávasztárai fiú. - Megvan neki a napi négyezer forintja. Ha bejelentenék, hármat se kapna. Apámnak sosem volt bejelentett munkahelye.
A fiatalember nem titkolja, hogy apja életmódja neki is megfelel. Most nyolcadikos, nem szeret tanulni, egy szakma sem érdekli.
- És a lányok? - kérdezem.
- Van egy 15 éves barátnőm - hangzik kevéske csönd után a válasz. - Azt se bánnám, ha már gyermekeink is lennének.
- Miből tartaná el őket?
- Beállnék apám mellé. Az egyik nővérem 19 éves, és négy gyereke van, az ő párja is árkot ás. Megélnek abból meg a családiból.
Amikor arról kérdezem a fiatalembert, hogy szerinte a nővére gyerekei mit tanulnak majd, mi lesz belőlük, illetve azokból a gyerekekből, akiket ő akar felnevelni a feketemunkából, elneveti magát:
- Honnan tudjam? De nem is érdekel. A nővérem gyerekei kicsik, az enyémek meg még meg se születtek.
A Lúzsokon élő, 14 éves Tatai Tímea - akinek négy lánytestvére van - már megfontolások alapján gondolkodik a jövőjéről.
- Én nem akarok, csak egy gyereket - mondja határozottan. - Elég lesz egy gyerek. Így több jut neki. Meg én is könynyebben el tudok menni a diszkóba.
A Drávasztárán élő 15 éves Pandur Béla anyja állástalan, apja traktoros. Ritkán talál munkát. A fiú nővére 18 éves, ő szobaszerviz-tanfolyamra járt, de most négy hónapja gyesen van. Béla szakácsnak tanul. Azt mondja, nem tud főzni, nem is érdekli, de nem volt a családnak más ötlete. Úgy tartja, a szakács - ha van munkája - sose éhezik, ezért ez nem rossz szakma. A fiatalember nem akar városban élni, családot szeretne, de beérné egy gyerekkel. Béla szerint az ő családjának bőségesen elegendő lenne a megélhetésre havi 150 ezer forint. Ha házat építene, kijönne 2-3 millióból, mert egy öreg portát hozna helyre.
A fiú szavait kényszeredett mosollyal hallgatja vele egykorú barátja, Fenyvesi Csaba. Ő nem a 400 lelkes Drávasztárán él, családja 12 éve költözött el innen Paksra, csak most hazalátogattak a rokonaikhoz. Szülei az erőműben dolgoznak, ő is odakészül, Pakson szakközépiskolába jár, és energetikai gépésznek tanul. Biztos benne, hogy lesz jól fizetett állása az erőműben. Csaba feleséget, két gyereket három és fél szobás panellakást akar Pakson. De kell még egy középkategóriájú autó és egy kert is.
- Mennyi pénzre lenne mindehhez szükség? - kérdezem a szőke, nyúlánk srácot.
- Havi három-négyszázezer forintra - hangzik a válasz.
- Ennyi pénzről itt Drávasztárán nem is álmodunk - hökken meg a barátja.
- Apám mindig azt mondja: nem is érti, hogy miképpen tudnak olyan kevés pénzből megélni ezekben a kicsi falvakban az emberek - fordul felém Csaba. - A szüleim épp azért menekültek el innen, mert nem láttak jövőt.
A Cún községben élő, 36 éves Babai József egy kilencgyermekes családban nőtt fel. Kőművesnek tanult, de senki sem alkalmazta, apja évtizedekig a téeszben dolgozott, aztán 1989-ben elbocsátották, s többé nem talált állást. Testvérei sem kaptak munkát. Babai József mindebből azt szűrte le, hogy a magafajta ember becsületes úton nem megy semmire, ezért lopással és rablással szerzett pénzt. 1991 és 2001 között többet volt börtönben, mint szabadlábon.
- Aztán jó útra tértem - állítja a kemény tekintetű, izmos férfi.
Családot alapított, élettársa öt gyereket szült. Bejelentett munkája azonban továbbra sincs Babai Józsefnek. Így a família 200 ezer forintos jövedelmének felét a családi pótlék biztosítja, másik felét a szociális segély és a férfi által végzett napszám. Amikor arról kérdezem, mi lesz a gyerekekből, Babai azt mondja:
- Nekik lesz munkájuk, mert tanulni fognak. Szakmája lesz mindegyiknek, ha kell, agyonverem őket, de nem fognak lazsálni tanulás helyett. Ha én tanultam volna, nem lennék ilyen helyzetben.
- Tud a gyerekeknek segíteni a tanulásban? - vetem közbe.
- Nem.
- És abban, hogy milyen szakmát válasszanak?
- Abban sem. Nem ártana, ha kapnánk majd segítséget ehhez. Mert nekünk különtanárra, szakkörökre nem lesz pénzünk.
Babaiéktól nem messze, két portával odébb lakik Magyarpolányi Csaba és családja. A házaspár négy gyerekről gondoskodik, a férj útépítő cégnél dolgozik, soha nem volt munkanélküli, felesége bolti eladó, egy napig se volt állástalan. Az asszony most gyesen van a legkisebb gyerekkel. Menne már dolgozni, de nem teheti, mert nincs bölcsőde a közelben, így meg kell várni, hogy kisfia óvodás legyen. Magyarpolányiék úgy vélik: aki akar, az talál munkát. Igaz, a 260 lelkes Cúnban az aktív korúak kétharmada állástalan, de Magyarpolányiné erre csak legyint:
- Nekem sokan bevallják, hogy nem is akarnak elmenni dolgozni, és tanulni se akarnak, mert nem érdekli őket semmi. Persze az ő gyerekeik se helyezkednek el. Mindenki ugyanazt a példát követi, amit otthon lát. Abban biztos vagyok, hogy a mi gyerekeink nem lesznek munkanélküliek.
Ezt erősíti a legnagyobb gyerek, a 17 éves Ricsi is:
- Jövőre Sellyén megszerzem a mezőgazdaságigépszerelő-bizonyítványt, aztán Pécsett kitanulom a víz-, gáz- és fűtésszerelő-szakmát. Több szakmával könnyebb boldogulni.
