Az ESPN.com-on minden játékos fizetését meg lehet nézni, ott van az adatlapon, több száz egyéb statisztika között, ugyanolyan nyilvános adat, mint a meccsenként leszedett támadólepattanó, vagy a dobószázalék. (Nem olyan, mint a magyar rendőr arca, az állami vállalat menedzserének jövedelme és a többi.)

Nem, nem magyarfutballozni akarok most, hogy amerikai prudens pénzügyek, transzparencia, teljesítmény versus magyar kispályás maffiózás, nejlonzacskókban átadott pénzek, megszegett szerződések. Egyébként az amerikai profi sport is tele van korrupciós botrányokkal, és most aztán nagyon jól tudjuk, hogy az amerikai pénzügyek sem mindig patyolattiszták.

Hanem, ha már így elkezdődött néhány napja az NBA-szezon, megint muszáj rácsodálkoznom, hogy a profi sport milyen fantasztikus dolog. A mi kelet-európai agyunknak már-már sci-fiszerű. Mert hogyan lehet az, hogy sokszoros dollármilliárdosok rohangálnak a pályán, belük kilóg, végiggyúrják a nyarat, végigfutják az őszt, végigjátsszák a szezont novembertől májusig, hetente három meccset, aztán kezdik az egészet elölről.

A mi kelet-európai agyunkban a sport valami modern népmese, a szegény ember legkisebbik fia elindul és győz. A grundon port rúgó srácok, a semmiből felemelkedő népi hősök legendáiban a pénz mintha nem is létezne. Az újabb kelet-európai tapasztalatok pedig végképp érthetetlenné teszik a milliárdos sportolók motivációját. A mi rendes történeteinkben a nagy pénzt leszakító hipermenő csávó bekokszolva csattan szét egy betonfalon az új Ferrarival.

A dollármilliomos kosárlabdázók között sokan tényleg a nagyvárosi gettók népmesei hősei. Tizennégy-tizenöt évesen még minden esélyük megvolt arra, hogy börtönben végezzék. A profi sport, az iskola mégis adott annyi erkölcsi tartást nekik, beoltotta őket annyi felelősséggel, szociális intelligenciával, hogy védettek legyenek a legnagyobb kísértésekkel szemben. Hogy ne kokainozzák el az első fizetésüket, hogy ne tűnjenek el az első sikeres évük után a süllyesztőben.

Szerintem nem volt még kosárlabdaedző az Államokban, akinek a száját ne hagyta volna el a "munkamorál" (work ethic) kifejezés. Ha bármelyik amerikai napilap sportoldalait végignyálazzuk, szinte biztos, hogy megtaláljuk ezt a kifejezést. A profi sport alapjának ezt tartják az amerikaiak. Work ethic. És ezt tartják a társadalmuk alapjának. Max Weber pedig ezt tartja a kapitalizmus alapjának.

Barack Obama elnökké választása után a legtöbben a négerség szenzációján örvendeztek, tehát a rasszizmus meghaladása felől közelítettek, pedig legalább annyira csodálatra méltó az amerikai társadalomnak az a tulajdonsága (mobilitás, mondjuk), amelyik lehetővé teszi, hogy egy másodgenerációs bevándorló az egész társadalmi hierarchia legtetejére emelkedjen. És ebben Obama egyáltalán nem úttörő (pláne nem első fecske): milliárdos cégek igazgatótanácsaiban, csúcsegyetemek katedráin, slágerlisták és ranglisták élén ott ülnek, állnak, ugrálnak az Obamához hasonlóan semmiből felemelkedett üzletemberek, tudósok, jogászok, művészek, sportolók.

Kevés olyan társadalom volt az emberiség történelmében, amelyik ennyire átjárható, szép szakszóval mobilis lett volna. És akkor lehet az okokat keresni. A legnyilvánvalóbb ok a játékosfizetésekből rajzolódik elő: munkamorál. Ami fontosabb, mint a bőrszín, fontosabb, mint a társadalmi gyökerek. Ne tessék azt gondolni, hogy Amerika nagy korszakának vége.