A kisfiú a táblánál áll. Hosszasan nézi a szamár fényképét, de nem jut eszébe az állat neve, pedig azt kellene a kép mellé írnia. - Csicsa - hallatszik a súgás. A kisfiú mosolyog, nem érti. - Csicsa - mondja egy kislány még hangosabban. Végül a tanárnő siet a segítségükre: - Csacsi - mondja. A kisfiú török, a kislány orosz, harmadik társuk, egy félvér kisfiú pedig Kanadából érkezett. A magyart mint idegen nyelvet tanulják a Dob utcai Magyar-Angol Két tannyelvű Általános és Vendéglátó Szakiskolában.

Nem csak ők külföldiek: az iskola diákjainak tíz százaléka migráns. Ők hárman a szerencsések közé tartoznak: nem menekültek, a szüleikkel élnek, akik vagy dolgozni jöttek Magyarországra, vagy visszatelepültek, mint egyikük édesanyja, aki az interneten nézte ki az iskolát, még Kanadában. Emiatt költöztek a VII. kerületbe. - Ebben az iskolában ugyanis nem probléma sem a bőrszín, sem a származás - ezt már Barna Éva, az iskola igazgatónője mondja.

1995 óta ilyen sokszínű a Dob utcai iskola. Ekkor indult a két tannyelvű oktatás, és egyre több külföldi szülő íratta ide a gyerekét. Menekült gyerekek azonban csak három éve tanulnak itt. - Tajvani, guineai, kínai, román, vietnami, török, amerikai, orosz, iraki, afgán, szíriai - sorolja az igazgatónő a gyerekek nemzetiségét. Minden gyerek abba az osztályba kerül, ahová életkora szerint járnia kell. Még akkor is, ha egy szót sem tud magyarul. A magyar diákok közt tanulnak, és különórákon próbálják elsajátítani a nyelvet. Persze óriási különbség van egy olyan gyereket illetően, aki szülei munkája miatt, egy biztonságos, fejlett országból érkezett ide, és a között, akit embercsempészek hoztak át a határon, megjárta a menekülttáborokat, árva vagy évek óta nem látta a családtagjait. Még akkor is, ha ezek a gyerekek egy osztályba járnak.

A menekült gyerekek a Magyarországi Református Egyház Európai Menekültügyi Alap pályázatának segítségével tanulhatnak a Dob utcában. Az egyház Menekültmissziója 2005-ben indította iskolai programját. Amellett, hogy iskolába járatják a menekült gyermekeket, magyarnyelv-tanárt, ebédet, bérletet, kollégiumi elhelyezést biztosítanak, ha kell, ruhákat is adnak nekik. - Reméljük, hogy mindenki eljön a délutáni órára - bizakodik Kovács-Szommer Andrea, a Menekültmisszió egyik nyelvtanára. Csalódnia kell: az egyik afrikai fiú ma nem jön, csak hárman lesznek ezen az órán.

Egyikük, egy 16 éves fiú, három éve érkezett Magyarországra Üzbegisztánból. Először a debreceni menekülttáborban élt, aztán került Budapestre. Magyarországot egy szóval jellemzi: "imádom". Azt mondja, hogy az a legjobb, hogy sem az iskolában, sem az utcán nem kell attól tartania, hogy valaki beleköt, megüti. Oroszként Üzbegisztánban ez gyakran előfordult. - Itt sokkal kisebb az agresszivitás - mondja. Alig egy év magyartanulás után már folyékonyan beszél. Szülei viszont egyáltalán nem tudnak magyarul, ezért volt nehéz munkát találniuk. Végül az itteni keresztény közösség segített nekik.

A másik fiú 15 éves, Irakból jött, sok más családhoz hasonlóan a háború elől menekültek. Hogy pontosan miként került Magyarországra, nem tudhatjuk, Kovács-Szommer Andrea ugyanis arra kér, hogy ezt ne firtassuk. Azt mondja, hogy a menekült gyerekek komoly traumákon vannak túl, minden kérdés sebeket szakíthat fel. Az iraki család egy éve él itt, megjárták a debreceni, majd a bicskei menekülttábort. Idősebb fiútestvére is ebbe az iskolába járt, két lánytestvérük máshová, legidősebb bátyjuk pedig már egyetemista.

A család az egyház lakhatási programjának segítségével kerülhetett ki a menekülttáborból. A program lényege, hogy tíz hónapig albérletet biztosítanak nekik, úgy, hogy csak a rezsit kell fizetniük. A cél, hogy ez idő alatt talpra álljanak, munkát találjanak, megtanuljanak gondoskodni magukról.

A fiúk optimisták: mindketten tovább szeretnének tanulni, és Magyarországon élni. Kovács-Szommer Andrea szerint azonban közel sem lesz olyan egyszerű dolguk, mint ahogy azt remélik. Már a beilleszkedés sem könnyű: a Dob utcai diákok hozzászoktak ugyan a külföldi gyerekekhez, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy egy osztály 2-3 migráns diáknál többet "nem bír el". Ezek a gyerekek ugyanis nemegyszer súlyos állapotban, poszttraumás stressz szindrómával kerülnek az iskolába. - Egy ilyen gyereket nem kezelhetnek ugyanúgy a tanárok, mint a többieket, nem tudhatják, hogy mit váltanak ki belőlük - mondja a tanárnő. Kovács-Szommer Andrea egy egyszerű példát említ: a másik édesanyját szidni sok kamasznál csak egy káromkodás, a hétköznapi beszéd része, de egy olyan gyerekből, akinek már nem él az édesanyja, és nem ismeri még elég jól a magyar nyelvet, egészen heves indulatokat válthat ki. Az iskolában nincs pszichológus, pedig az igazgatónő szerint nem csak a menekült gyerekeknek lenne rá időnként szükségük.

A Dob utcai iskola sokszínűségéhez a roma diákok is hozzátartoznak. A menekült gyerekekkel való kapcsolatuk ellentmondásos. Vannak igazi barátságok, a kisebb roma gyerekek szabályosan rajonganak egzotikus külsejű társaikért. Ugyanakkor előfordul, hogy azokat a bántásokat, amiket a kinti életben a roma gyerekek kapnak, bent az iskolában a menekülteknek adják tovább.

A tanárnő szerint a migráns gyerekek jelentős része arra vágyik, hogy teljesen beolvadhasson az új közösségbe. Szégyellik, hogy nem beszélik jól a nyelvet, hogy emiatt nem tanulnak jól, és sokan csúfolják is őket. - Nem büszkék különbözőségükre, ők magyarok akarnak lenni, minél fiatalabb korban kerülnek ide, annál inkább - teszi hozzá.

A tanárnőnek az fáj a legjobban, ha egy-egy gyerek eltűnik. Az iskolaprogram első évében menekültjogot kérelmezők is bekerültek a programba, akik elutasításuk után kimaradtak az iskolából. Aki már nem iskolaköteles, azzal nem tehetnek semmit, a kisebbeket keresve végigjárják a menekülttáborokat, de nem biztos, hogy az eltűnt gyerek nyomára bukkannak. A múlt évben például egy fiút kitoloncoltak, Andrea így veszítette el egyik kedves tanítványát.

- Eleinte mindenkit meg akartam menteni, mindent elhittem nekik - meséli. Pedig vannak, akik csak szerencsét próbálni jönnek. Andrea ismer olyan menekülteket is - és belőlük van több -, akiknek szó szerint az életét mentette meg, hogy Magyarországra kerültek. A tanárnő hozzáteszi: tavaly, tavalyelőtt sokan jöttek Irakból, az utóbbi hónapokban pedig a szomáliaiak lettek többen. - Minden nehézség ellenére azt mondom, hogy ajándék, ha egy ilyen gyerek van egy osztályban, színt visz a többiek életébe - mondja a tanárnő.

Nem probléma sem a bőrszín, sem a származás