Ezeknek az úgynevezett stand-by megállapodásoknak hagyományosan kétféle funkciójuk volt, és maradt még részben ma is. Egyrészt betömni velük az állam, illetve a makrogazdaság pénzügyein keletkezett repedéseket, másrészt tájékoztatni a nemzetközi pénzpiaci szereplőket, hogy az IMF hitelképesnek ítéli az érintett országot, nem kell tehát tovább berzenkedni tőle. A most szóban forgó és még az idén aláírásra kerülő megállapodásnak azonban ehhez képest lényegesen más a feladata: bő folyással megnyitható pénzcsapokat teremteni arra az eshetőségre, ha minden más finanszírozási forrás bedugul. Merthogy a világméretű pénzügyi válság következményeként leginkább ennek veszélye leselkedik most Magyarországra.

Az IMF-kondíciókról csak egyetlen konkrét viszonyszámot tett közzé a miniszterelnök: az államháztartás hiányát jövőre a GDP 2,6 százalékára kell csökkenteni (vagyis jóval a maastrichti kritériumon belül). A kormány, hogy ennek a követelésnek eleget tegyen, egy 300 milliárd forintos kiadáscsökkentő csomaggal állt elő.

A fordulatot természetesen a pénzpiacok összeomlása hozta. Mindkét oldalon: az IMF nagyvonalúságában és a magyar kormány rendkívüli rugalmasságában is. Dominique Strauss-Kahnt, akit - Francois Fillon miniszterelnökhöz és Bernard Kouchner külügyminiszterhez hasonlóan - Nicolas Sarkozy elnök a szocialistáktól hódított el és ültetett egy évvel ezelőtt az IMF akkor megüresedett vezérigazgatói székébe, valószínűleg nemcsak magyar- meg elvbarátsága motiválta, amikor ajánlatát megtette. Inkább annak felismerése vezette, hogy az eurózónán kívüli országok közül azokat, akiket leginkább fenyeget a válság és akiknek a kormánya - mint például a svédeké, amely 200 milliárd dolláros mentőövet dobott az üzleti szférának - nem tud miből segítséget ígérni, visszarántsa a szakadék széléről.

Ha a velünk kapcsolatban kedden késő este Washingtonban bejelentett, összesen 25,1 milliárd dollárból (ez az összeg az IMF 15,7, az Európai Unió 8,1 és a Világbank 1,3 milliárdjából tevődik össze) indulunk ki, azt többféleképpen hasonlíthatjuk. Közel kétszer annyi, mint a forintban nominált állampapírok közül a külföldiek tulajdonában most lévők összege, továbbá a 2008. évi államháztartás várható hiányának legalább az ötszöröse, és több mint a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi árfolyamon számított devizatartaléka. Ennyi - és nem csillagászati kamatokért megszerezhető - pénzért pedig már igazán érdemes áldozatokat is vállalni.

Egy hónappal ezelőtt Békesi László (kétszeresen) volt pénzügyminiszter azt írta ebben a lapban, hogy a kormánynak "kiadáscsökkentő és/vagy bevételnövelő" intézkedésekkel kellene szavahihetőbbé tennie reformelszántságát. Akkor persze még szó sem volt az állampapírpiac befagyásáról (pedig idén márciusban már erre is volt példa), sem a forint "elszállásáról" (pedig jó két évvel ezelőtt, 2006 augusztusában a forint közel ilyen árfolyamon járt), egyszerűen a költségvetés tervezéséhez kellett értenie valakinek ahhoz, hogy ilyen gondolatokat papírra vessen. És most, hogy a segélycsomag ténye, illetve a kormány 300 milliárdos intézkedéscsomagja napvilágra került, sem állíthatja senki, hogy kizárólag a kiadások megnyirbálásával lehet eljutni a kitűzött deficitcél eléréséhez.

Néhány eretnek gondolat felvetésével megpróbálok hozzájárulni, hogy egy "ne csak nyírjunk, kaszáljunk is" típusú megközelítés is gyökeret tudjon verni a közéletben.

A) Koncessziók: korábbi példákkal - elsősorban a ferihegyi repülőtér üzemeltetésének 75 évre történt "kikölcsönzésével" - a kormány már jelét adta annak, hogy nem áll tőle távol bizonyos szolgáltatási funkciók átruházása. Miért ne próbálkozhatna most újabbakkal?

1. A távolsági autóbusz-közlekedésben már megindult egyfajta spontán versengés a ma még monopolhelyzetben lévő állami (önkormányzati) tulajdonú Volán-társaságok és a frissen piacra lépő magánszolgáltatók között. Miért ne lehetne bizonyos vonalakat, vagy akár egész térségeket (gondolok itt a fővárosi peremkerületi buszjáratokra is) konkrét cégeknek, konkrét időtartamra koncesszióba adni, előre fizetendő díj fejében? Még az sem kizárt, hogy ezek az aktusok a Volán-társaságok privatizációját is felgyorsítanák. (Ennek a történetnek nem mellékes oldalága lehetne, hogy az államvasutak egyszer már megszüntetni tervezett, majd politikai nyomásra mégis megsegített szárnyvonalainak működtetését - esetleg az eszközöket megtartva a MÁV tulajdonában - szintén valamilyen konstrukcióban "kiszerveznék", így véve le bizonyos költségeket az államkasszáról.)

2. Látva az online sportfogadás gyors terjedését és agresszív marketingjét, valószínűleg eljött az ideje, hogy a versenyekre történő legális fogadást leválasszák a Szerencsejáték Zrt.-ről és az arra vállalkozó(k)nak koncesszióba adják. (Ők talán az illegális fogadások megfékezésében is hatékonyabbak lennének.)

3. Külön téma lehetne a kaszinókoncesszió, kiemelten kezelve a magyar- osztrák-szlovák határon épülő Eurovegas ügyét. Valahogy úgy, ahogyan egykoron Louisiana államban kezelték a csak a vízen - mint állami tulajdonban lévő területen - üzemeltethető szerencsebarlangokat.

4. Tudom, hogy amiről most írok, egy kissé megkésett, de talán még nem teljesen, hiszen mostanában annyi mindent újra kell fogalmazni. A kormány két hete adta ki rendeletét a negyedik mobilszolgáltatási pályázatról, amit már százmillió forint egyszeri belépési díjjal, plusz az árbevétel felajánlott, meghatározott százalékával el lehet nyerni. Ebben a konstrukcióban az állam - mondhatni - együtt sír, együtt nevet

a leendő szolgáltatóval. Nem lehetne, hogy a vállalkozó ne egyszerűen frekvenciahasználati jogot szerezzen, de - hosszú távra rögzítve - magát a frekvenciát és ezért egy összegben fizesse ki a koncessziós díjat előre? (Végül is ez nem olyan, mint az olajfúrás, hogy vagy találnak valamit, vagy nem.)

B) Államkötvény: két hete, a nemzeti csúcson Dávid Ibolya vetette fel, hogy a képviselők, a miniszterek, az államtitkárok, meg még ki tudja hányan, magasabb állami stallumot viselők vállalják fel, hogy fizetésük feléért egy éven át részvényeket vásárolnak. Ennél jobb ötletnek tartanám, ha az e fajta önként vállalt kényszer az állampapírokra vonatkozna, méghozzá egy egészen speciális fajtájúakra: olyan tízéves lejáratú kötvényekre, amelyek továbbértékesítését időben korlátoznák. Ezt viszont minden magyar állampolgárnak felkínálhatnák, vagyis annak, aki rááll, hogy papírját X ideig megtartja, jelentős rabattal, jóval a névérték alatt adhatnák el azt. Az árengedmény akár a vállalt tartási kötelezettség hosszától függő is lehet, miközben az éves kamatfizetés természetesen a teljes névérték után járna. Ennek van némi "békekölcsön" íze, viszont megfelelő mennyiségű jegyzés esetén nemcsak a költségvetést juttatná egyszeri szép bevételhez, de jelezne valami szolidaritást állam és polgárai között.

C) Tandíj: 2009 már nem azonos 2008-cal - mint ahogyan október 10. óta semmi sem azonos korábbi önmagával -, még egy népszavazást pedig a törvény erejénél fogva nem lehet tartani ebben a témában. Úgyhogy én a kormány helyében megreszkíroznám a tandíj bevezetését. Ehhez is kellene elszántság a "koalíciós" oldalon, de a dolog tükörképéhez is, azaz bevételnövelés mellett drasztikus kiadáscsökkentéssel is kellene próbálkozni a felsőoktatásban. Oly módon, hogy azokat az intézményeket, ahová nincs elegendő "minőségi" jelentkező, s már közepes érettségivel, vagy még annál is gyengébb felvételi vizsgaeredménnyel is be lehet jutni, egyszerűen be kellene zárni.

Nem tudom, hogy Békesi László effajta bevételnövelésre gondolt-e, mindenesetre jó lenne, ha sokan folytatnák a nyilvános ötletrohamot (a hangsúly természetesen a "nyilvános" jelzőn van, hogy tudniillik ne újból néhányak fülbe súgásából álljon az ország dolgainak intézése). Itt volna az alkalom, hogy helyreálljon a parlament presztízse és - miként az utoljára talán a kilencvenes évek elején történt - a törvényhozó testület fórumán, egy ország által követett módon folyjék a költségvetésről szóló pró és kontra vélemények ütköztetése. De legelőször is tárja fel a kormány minél részletesebben, hogy mire akarja fordítani a plusz-mínusz ötezermilliárd forintnyi hitelt (ha majd egyáltalán a teljes összeget igénybe veszi), hiszen annak azért lesznek terhei.

A központi költségvetés adóssága öt év alatt ötven százalékkal nőtt - tízezerről 15 ezermilliárd forintra -, s ezt a növekményt amúgy sem lehet eltüntetni harmadannyi pénzből. Az Állami Adósságkezelő Központ megbízott vezérigazgatója, Borbély László András két héttel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy a költségvetés finanszírozása az év végéig akkor is biztosított, ha az állampapírpiac teljesen bedugulna. Akkor mihez kell a sok pénz? Talán ennek a piacnak az újjáélesztéséhez? Jaksity György pénzügyi guru szerint a piacok megnyugtatására már kétezermilliárd forint is megteszi. Fodor Gábor szerint - és nem kevesen vannak, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak - az országnak igazi nagy válságra van már megint szüksége ahhoz, hogy a kormányzat belevágjon az elodázott államháztartási reformokba (oktatás, egészségügy, önkormányzatok), immár temérdek pénzzel a háta mögött.