- Nem? - kérdezte halkan Szabó bácsi, és izzadni kezdett a homloka.

- Nem - makacsolta meg magát a feketébe öltözött ember, és olyan segítségkérőn nézett rám, mintha bennem látná a probléma megoldóját.

Hamarosan kiderült, hogy min kaptak össze. Szabó bácsi ezt úgy magyarázta: a kedves kuncsaft - és a dühös úrra mutatott - annyira furcsa szöveget akar a felesége síremlékére, hogy azt a kőre rávésni nem lehet.

- Nincs ebben semmi furcsa - vágott közbe a kedves kuncsaft, akit Pintér úrnak hívtak, és az sütött a szeméből, hogy a végsőkig elszánta magát a küzdelemre.

- Olyan semmitmondó és jellegtelen feliratokat látni a sírköveken, hogy fel nem tudom fogni, miért ragaszkodnak a bevett formákhoz az emberek - magyarázta hozzám fordulva. - Válasszon ki egy síremléket, akármilyet, csak úgy találomra, és én bármiben lefogadom, bizonyosan azt fogja olvasni rajta, hogy itt nyugszik X. Y., élt ennyi meg ennyi évet. Mintha egy ember életében ez lenne a legfontosabb. De mit érdekel engem, hogy ki mikor született, és hány éves korában halt meg!

Szabó bácsira néztem, aki tanácstalanul ingatta a fejét.

- Én nem tudok ezzel mit kezdeni, kérem - mondta. - Hát mi mást véssek? Ez a szokás, kérem, tessék tudomásul venni.

Pintér úr erre megint dühbe gurult.

- Nekem meghalt a feleségem, és engem nem érdekelnek a szokásaik - csattant föl. - Miért lenne baj, ha a temető azokról szólna, akik ott fekszenek? Írjuk azt a sírkőre, hogy itt nyugszik Kovács János, aki fölnevelt három gyermeket, és imádta az unokáit. Ennek van értelme. Vagy itt pihen Kiss Marika, aki háromszor elvetélt, de aztán megszülte Marcikát. Ez a fontos dolog Kiss Marika életéből. A Marcika neve. De írhatnánk azt is, hogy ide temették Józsi bácsit, aki hetven évet élt, és imádta a füstölt szalonnát.

- Értem - szakítottam félbe -, de hogy jön ide a véres hurka?

Pintér úr tekintete erre elfelhősödött, és azt válaszolta:

- Mert én azt szeretném rávésetni az én szegény Ibolyám síremlékére, hogy itt pihen az én kicsi drágám, aki olyan jól tudott véres hurkát sütni, mint a világon senki más.

Szabó bácsi elkeseredetten legyintett:

- Nem lehet, Pintér úr, kérem. Mit szólnának hozzá az emberek?

- Miért érdekli az magát? - kérdezte szúrósan a kedves kuncsaft.

- Mégiscsak én volnék itt a vésnök - tárta szét a kezét Szabó bácsi -, hagyjam, hogy a hátam mögött röhögjenek? Azt hallgassam egész életemben, hogy véres hurkát vések? Pintér úr kérem, nem lehetne megváltoztatni a feliratot?

Pintér úr erre elgondolkodott, majd kibökte:

- Dehogynem.

Szabó bácsi arca fölragyogott.

- Mindjárt gondoltam, hogy a Pintér úrral lehet beszélni. Akkor mi lenne az új felirat?

A kedves kuncsaft a magasba emelte az ujját, mint egy színész, ha tanulságos verset szaval, és azt mondta:

- Ha magának baja van a vérrel, nem bánom, legyen májas.

- Tessék? - hajolt közelebb Szabó bácsi.

Mire Pintér úr azt skandálta:

- Itt pihen az én kicsi drágám, aki olyan jól tudott májas hurkát sütni, mint a világon senki más.

Szabó bácsinak ekkor lett elege Pintér úrból.

- Ne csináljon hülyét belőlem! - mondta, és olyan elkeseredett képet vágott, hogy Pintér úr sarkon fordult, s köszönés nélkül kiviharzott a műhelyből.

Ezután Szabó bácsi rám nézett:

- Mi tetszik, kérem?

- A nagymamámnak szeretnék egy szép sírkövet csináltatni, Szabó bácsi - mondtam, mire a sírköves papírt, ceruzát vett elő, s azt kérdezte:

- Mire tetszett gondolni?

Nagy levegőt vettem, és azt válaszoltam:

- Rinaldo Rinaldinire.

- Hogyan? - suttogta a sírköves.

- Tudja, a nagymamámnak gyerekkorában Rinaldo Rinaldini volt a kedvenc regényhőse.

Erre aztán a szegény Szabó bácsinak megint gyöngyözni kezdett kegyetlenül a homloka.