A szerző közgazdász

Miért is szorulunk ilyen segítségre, amihez hasonlóra európai uniós tagországnak még nem volt szüksége, inkább harmadik világbeli országokra jellemző? Röviden azért, mert a kormány konvergenciaprogramja - amellyel az illetékes nemzetközi intézmények egyetértettek - a hiány fokozatos csökkentését tartalmazta, ami a nemzetközi pénzügyi válság kitörése előtt védhető elképzelésnek tűnt, a válság körülményei között azonban a hiány finanszírozása a korábbi módon - állampapírok értékesítésével - kérdésessé vált. Más, velünk együtt induló egykori szocialista országok nem vállaltak ekkora hiányt, ekkora adósságállományt, nem szorulnak ilyen mértékű tőkepiaci finanszírozásra, tehát nem ennyire sebezhetők, mint Magyarország.

Magyarország sebezhetősége nem a magyar gazdaság rossz hatékonyságának, gyenge exportképességének köszönhető, e szempontokból Magyarország a régióban ma is - elterjedt kifejezésekkel - inkább éllovas, mint sereghajtó. A magyar sebezhetőség oka a gazdaság teljesítőképességét több mint egy évtizede rendre meghaladó állami költekezés: a megalapozatlanul nagyvonalú nyugdíjrendszer (elsősorban a tizenharmadik havi nyugdíj), a társadalmilag méltánytalan, a tehetőseket preferáló állami lakástámogatás, a túldimenzionált és sok ponton igazságtalan családtámogatási rendszer, az indokolatlanul költséges önkormányzati rendszer, és az, hogy nem sikerült a kiadások finanszírozásához méltányos, például az ingatlanvagyont következetesen terhelő adó- és járulékrendszert kiépíteni.

Szégyen, hogy a Fidesz - pontosan látva annak elengedhetetlen voltát, de a legfontosabbnak a kormány lejáratását tekintve - élesen megtámadta a Horn-kormányt a Bokros-csomagért. Szégyen, hogy az MDF, a Fidesz és a kisgazdapárt népszavazási fenyegetéssel akadályozta meg a földpiac részleges felszabadítását, és ezzel a mezőgazdaság hatékonyabb működését. Szégyen, hogy a Bokros-csomaggal elért stabilizációt követően az Orbán-kormány - amelynek az MDF is részese volt - a tehetőseket preferáló lakástámogatásokkal, a kétszeri minimálbér-emeléssel, a köztisztviselői béremeléssel, a kétéves költségvetéssel újra elindította a magyar gazdaság destabilizációját, ismételt eladósítását. Szégyen, hogy a "minden csak akarat kérdése" jelszóval visszahozták a magyar közéletbe a voluntarizmust.

Szégyen, hogy a már elindult destabilizáció megállítása helyett a Medgyessy-Magyar-kormány a "jóléti rendszerváltás" meg a "korszakváltás", vagyis a jóléti voluntarizmus és a modernizációs voluntarizmus jegyében folytatta a fedezetlen költekezést. Szégyen a száznapos program, szégyen a minimálbér adómentessége, amely ösztönzi a fekete foglalkoztatást, szégyen a méltányos közteherviselést tagadó eva, szégyen a középosztály karácsonyi bevásárlását közpénzből támogató Sulinet Expressz. Szégyen, hogy voltak a két akkori kormánypárt mellett közgazdászok, akik nyugtatták a politikusokat, hogy nem lehet ebből baj, és szégyen, hogy nem volt Magyarországon ellenzék, amely figyelmeztetett volna a népszerű lépések kockázataira. (Az MDF sem figyelmeztetett, ha tartózkodott is a száznapos program megszavazásánál, és megalapozatlan nyugdíjemelési követelésével maga is részese volt a populizmusok versenyének.)

Szégyen, hogy a miniszterelnök-váltást követően az első Gyurcsány-kormány sem fékezte meg a fedezetlen költekezést, szégyen, hogy választási megfontolásokból kitartott a 2002-es ígéretek mellett. Szégyen, hogy az SZDSZ akkor is ragaszkodott az adócsökkentéshez, amikor az ország már a pénzügyi szakadék felé száguldott, s hogy közgazdászai támogatták ebben kampányembereit. Mindez együtt torkollott a rekordmértékű 2006-os hiányba.

Szégyen, hogy a Fidesz ellenzéki pártként, tudva, hogy elkerülhetetlenek a kemény megszorítások, e megszorításokkal mint a szocialisták ármányával riogatott a kampányban, s ezzel is arra nyomta a kormánypártokat, hogy tagadják a megszorítások szükségességét. És szégyen, hogy azok eszerint cselekedtek. Szégyen, hogy a Fidesz a második Gyurcsány-kormány minden népszerűtlen stabilizációs és reformlépését feleslegesként és ártalmasként támadta meg. Szégyen, hogy megakadályozta az önkormányzati rendszer átalakítását. Szégyen, hogy - noha korábban maga is tervezett hasonló intézkedéseket, és szakértői ma is indokoltnak tartják azokat - népszavazással támadta meg a reformok néhány emblematikus elemét, és kikényszerítette a reformpolitika leállítását.

Szégyen, hogy a szocialisták a népszavazási kudarc után - noha tisztában vannak annak szükségességével - hátat fordítottak a reformpolitikának. Szégyen, hogy úgy döntöttek: elég volt a népszerűtlen lépésekből, a hátralévő két évet támogatottságuk újjáépítésére fordítják, s két évig újra csak úgy tesznek, mintha kormányoznának. Szégyen, hogy baloldali arculatuk újjáépítése érdekében a kisebbségi kormányzás mellett döntöttek. Ennek is szerepe volt abban, hogy tovább veszített hiteléből a kormány, az ország.

Szégyen, hogy a szabad demokraták szintén támogatottságuk újjáépítésének rendelték alá politikájukat, és ehhez a népszerűtlen miniszterelnöktől való eltávolodást tekintették legfontosabb mondandójuknak. Szégyen, hogy adócsökkentést követeltek kiadáscsökkentési elképzelések kifejtése nélkül, majd törvényjavaslatban szorgalmazzák a kiadások visszafogását anélkül, hogy megmondanák: mely pontokon, mely rétegek sérelmére tartanák indokoltnak és méltányosnak a kiadások csökkentését.

Szégyen, hogy a Fidesz a válsághelyzetben is kitart a belföldi keresletet serkentő, importvonzó növekedésgyorsítást jelentő elképzelései mellett - azok mellett, amelyek jegyében 2000 és 2002 között elindította a destabilizációt. Szégyen, hogy Orbán Viktor újra riogatott a "gigantikus megszorítással", amelynek szükségességével maga is tisztában van (zárt körben ezt el is mondta már), csak hogy e ponton is ellehetetlenítse a kormányt. Szégyen, hogy Orbán Viktor számára ma is a Gyurcsánnyal szembeni bosszú a fő kérdés - kitartva a gyöngyösi gumigyár modellje mellett: ne sikerülhessen semmi a szocialistáknak, bármibe kerül is ez Gyöngyösnek, ha a gumigyárról van szó, bármibe kerül is az országnak, ha a stabilizációról, a versenyképességről, Magyarország felemelkedéséről van szó.

Szégyen, hogy az IMF-től kell segítséget kérnünk, az egész politikai osztály közös szégyene. De leginkább azé, aki olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyikben egyszerűen nincs mód felelős reformpolitikára.