Csavard fel a szőnyeget!
Alsó-középkategóriás dél-alföldi csárdabulin rockandroll-blokkba csap bele a szintis, a kocsmai hétvégék kötelező produkciója: izzadó, kövérkés ember mellénykében, többnyire csokinyakiban, sajátosan visszafogott stílusban, orrhangon énekel (van ez a speciális magyarvendéglátós énekhang, kicsit nazál, kicsit negédes, nagyon, szinte izomból szolid "jaj, nehogy zavarjon valakit", épp ettől idegesítő igazán), és klimpíroz mellé valami Rolandon. Világslágerek magyarul, magyar slágerek magyarul, cigány nóták magyarul, éjfél körül Add ide a didit, de akkor már mindenki részeg. Szóval felcsendül a rockandroll-blokk: Csavard fel a szőnyeget, Isztambul, Utcabálról jött a hír és a többi, a teljes Fenyő-életmű szinte, és akkor a közepében a Hajolj bele a hajamba című Péterfy Bori-sláger, suttogd bele, hogy labamba, hoppá, akkor itt most beszivárgott a szubkultúra a legmainstreamebb mainstreambe, illetve frászt mainstream ez, hiszen a mulatós is csak szubkultúra, ahogy legalábbis a BP TV egészen dermesztő audiovizuál horrorjait nézem, viszont erről jut eszembe, nem tudom, mondtam-e már, hogy Fásy Ádámra úgy tekintek, mint a magyar Larry Flintre és Beckre, 2 in 1, a szórakoztatóipar állócsillaga, ahogy zavarodott pingvinként totyog saját fényszórói alatt, lengén öltözött, aerobikozó lányok előtt, a világ legszerényebb mosolyával konferálni próbál, nem hinném, hogy létezne ma nála hitelesebb, megnyerőbb és szórakoztatóbb médiafigura, aztán jön a Mesterhármas, minden szombaton megnézem, tényleg, nem tudok szabadulni tőle, a Bizottság óta a legabszurdabb jelenség magyar zenei színpadon, Bunyós Pityuval, aki mégiscsak az egyetlen európai ember, aki állva maradt Mike Tysonnal és Lennox Lewisszal szemben is, Sláger Tibó pedig már csak hab a tortán. Na, de akkor maradjunk abban, hogy Magyarországon nagyjából minden szubkultúra, és akkor az egyik szubkultúra szivárgott át a másikba, amikor a szintis Péterfy Borit játszott a Csavard fel a szőnyeget és a Szál harangvirág között, és a pesti alternatívnak vagy milyennek nevezhető tánczenei mezőnyből keveseknek adatott meg ilyen beszivárgás, utoljára talán a Kistehénnek a Szájbergyerekkel, de az nem ér, mert direkt mulatós nóta volt. Azért kaptam föl a fejem a csárdában a Péterfy Borira, mert ugye elég nyilvánvaló volt, hogy a dél-alföldi kistérség obskúrus szórakoztatóiparába milyen csatornán szivárgott le Tövisházi Ambrus és Tariska Szabolcs szerzeménye: a Petőfi rádión. Bocs: emerkettőpetőfi. Vagy hogy. És nemcsak Péterfy Bori, hanem még vagy egy tucatnyi korábban alig ismert magyar popzenekar, karocska, vannak köztük jók is, rosszak is, bűn roszszak is (engemet például a Kaukázussal ki lehet kergetni a világból, könyörgöm, mi szükség van 2008-ban egy tizenöt évvel ezelőtti, sokkal rosszabb Kispálra?), de hogy itt az a csodálatos élménye lehet az embernek, hogy megmozdult valami, változik, fejlődik, és ez a magyar könnyűzenében egészen ritka jelenség. (Nekem ugyan nem kenyerem a rádiópop, nagyon nem az, csak horgásztúrákon hallgatok autóban rádiózenét, de még nekem is nyilvánvaló, hogy.) Vessük össze mindezt azzal, hogy micsoda paláver volt itten verve a Petőfi átalakítása kapcsán, micsoda szakmázás volt itt (én mostanában értettem meg Csurka István klaszszikus beszólását a kommunista trükkről), grafikusbizottság, közszolgálatiatlanozás, följelentgetés, kuratórium meg mittudomén, aztán nesze, olcsóbb is, többen is hallgatják, úgy tűnik, működik. Nem egy Zeneexpressz, de működik.