A politikai bátorság ma kötelesség
Ám a világ más országaitól eltérően a magyar pártok nagy része megoldáskeresés helyett mindenáron az eddig folytatott stratégiájába próbálja beillesztgetni a válság újabb történéseit. Azt a válságot, amelyik felülírt mindent. Ma senki sem teheti meg, hogy a hónapokkal, hetekkel vagy akár csak napokkal ezelőtt elképzelt forgatókönyvei szerint cselekedjen. A parlamenti erők nagyobb része mégis így tesz. Lezajlott egy Nemzeti csúcs. Az, hogy ezt a csúcsot nem követte semmiféle konkrét lépés, már kevéssé zavarja a pártok nagy részét. Pedig a politikában új korszak kezdődött. Világossá vált, hogy az elmúlt évek rossz politikájával nem lehet megmenteni az országot. Különösen nem egy olyan legyengült, kiszolgáltatott országot, mint Magyarország. Hazánk térségbeli lemaradását egyre több ember érzi meg saját pénztárcáján. Eljött a kijózanodás ideje.
Tovább nyújtózkodtunk az elmúlt években, mint ameddig a takarónk ért, és most nagy a veszély, hogy ezt a takarót teljesen lerántják rólunk. Hacsak nem ragadjuk meg mi magunk, és nem nézünk szembe mi magunk saját, elhibázott döntéseinkkel és a szükséges teendőkkel. Olyan költekezést folytattunk, amelyet teljesítményünk nem indokolt. Mások pénzéből éltünk, s eljött a nap, amikor becsengettek a kölcsönért. Eljött a nap, amikor az elmúlt évek pazarlását meg kell fizetnünk. Ehhez a pazarláshoz pedig a parlamenti pártok nagy része készséggel asszisztálta végig az elmúlt hat évet.
Természetes, hogy egy demokráciában a pártok versengenek a népszerűségért. S legyünk őszinték: ki ne akarna népszerű lenni? Ugyanakkor a hatalom megszerzése érdekében vívott versenyben sem megengedett minden. Vannak határok. 2002-ben mindenki olyannyira népszerű akart lenni, hogy az MSZP-Fidesz-SZDSZ kéz a kézben vezette bele az országot a 100 napos program megszavazásával egy olyan csapdába, amelyből máig nem sikerült kivergődnünk. Ezt az MDF felelős konzervatív pártként nem szavazta meg, s bár akkor kaptunk ezért hideget-meleget, mégsem tántorított el bennünket attól, hogy merjük vállalni véleményünket. Felelős és bátor döntés volt. A 2006-os kampányban a két nagy párt több ezer milliárdos ígéretcsomagokkal kábította az országot. A Magyar Demokrata Fórum egyedül jelezte: a mézesmadzag üres zsákba lóg. S mint kiderült, a kassza nemhogy üres volt, de fedezetlen csekkekkel volt tele.
S itt állunk ma, 2008 végéhez közeledve, egy pénzügyi válság örvényében lefelé sodródva. A Magyar Demokrata Fórum most sem állt be a "könnyű népszerűség" táblával jelzett sorba. A politikai erők között egyedüliként konkrét válságkezelő programot tettünk le az asztalra. Nem népszerű programot. Nem olyan programot, amitől egekbe szökik a népszerűségünk. Olyan programot, ami bátran kimondja, hogy ebben a súlyos helyzetben mit kellene tennünk - magunktól. Hangsúlyozom, magunktól. Eljön ugyanis majd a nap, amikor nem mi magunk és nem önként nyúlhatunk bele a saját zsebünkbe, hanem azt mások fogják megtenni. S ez garantáltan jobban fog fájni mindenkinek. Itt az ideje, hogy a népszerűségi mutatóknál fontosabbak legyenek a gazdasági mutatók.
Ebben a helyzetben annak kimondásához, hogy adócsökkentés szükséges, nem kell különösebb bátorság - hacsak azt nem tekintjük annak, hogy válság idején ilyen felelőtlen, populista kijelentést tenni finoman fogalmazva vakmerőség. Ahhoz azonban, hogy ehhez honnan, kitől vegyünk el, hol csökkentsük konkrétan a kiadásokat: ehhez kellene valódi bátorság. Ma azonban a magyar Országgyűlésben még kétharmados többsége van a gyávaságnak. S ez a politikai gyávaság makacssággal párosulva az egyik fő akadály, amely sok tekintetben évek óta visszatartja az országot.
Ha valamikor, ma igazán itt az ideje felhagyni a kádári nosztalgiával, leszámolni az illúziókkal, ugyanis ingyenebéd nem létezik, ahogyan az "állam pénze" kifejezés is értelmezhetetlen. Az állam pénze ugyanis az adófizetők pénze, amit jelen esetben az állam kezel. Ezt mindenkinek meg kell értenie ahhoz, hogy aztán egyre kevesebben üljenek fel a "fizessen az állam" típusú szólamoknak.
Kétségkívül a 13. havi nyugdíj, a juttatások és a bónuszok egy évre szóló felfüggesztését célzó javaslatunk váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Több javaslatunk mellett azért tartjuk szükségesnek e lépések megtételét, hogy pár hónap múlva ne a 12., a 11. vagy a 10. havi illetmény kifizetése kerüljön veszélybe. Mert ma itt tartunk, még ha ezt sokan nem is vallják be a választópolgároknak. Nem kevesebbről, mint 500 milliárd forintról beszélünk, amelynek közel felét teszi ki jövőre a 13. havi nyugdíj forrása. Ha minden 13. havi juttatást, bónuszt egy évre felfüggesztenénk, ennyit spórolna meg az állam, azaz az adófizetők. Ha mindemellett a túlburjánzó állami működés majdnem 2000 milliárdos költségein is sikerülne 8-10 százalékot lefaragni, ha a ma alanyi jogon osztott családi pótlék, valamint az igazságtalan segélyezés rendszerét sikerülne valódi rászorultsági alapra helyezni, máris hatalmas lépést tennénk egy stabilabb, erősebb Magyarország megteremtése felé. 2010. január 1-jétől végrehajtható lenne a járulékcsökkentés, a gyökeres adóreform, az egyszeri adóamnesztia után bevezethető lenne az egykulcsos személyi jövedelemadó. Ahhoz azonban, hogy eddig eljussunk, a fájdalmas lépések megtétele elkerülhetetlen.
Nem lehet azonban hitelesen értelmes áldozatvállalásra kérni a vállalatokat, a választópolgárokat, ha a politika nem tesz semmit az elvesztett bizalom visszaszerzéséért. Az elvesztett bizalom visszaszerzése ma létkérdés, hiszen számos döntés felelőssége a mi kezünkben, politikusok kezében van. Ezért kértük a kormányt többek között arra, hogy a gazdasági növekedést segítő uniós pályázatok népszerűsítését kivéve függesszen fel minden marketingtevékenységet, s a megtakarított pénzből indítson a válságkezelésről szóló felvilágosító kampányt. Mert ma úgy tűnik, hogy a pártok nagyobb része nem bízik eléggé a választókban. Nem hiszik, hogy a megfelelő tájékoztatást követően az emberek megértenék az értelmes áldozatvállalás fontosságát, elkerülhetetlenségét. S ahogy a kormány, úgy a legnagyobb ellenzéki párt is inkább gyáván hajszolja tovább az országot a szakadékba, mintsem bátran behúzná a féket, és szembenézne a helyzettel. Ne legyenek illúzióink: előbb vagy utóbb eljön a belátás ideje. Azonban saját jól felfogott érdekünk lenne önmagunktól, külső kényszer nélkül megtenni ezt.
A Magyar Demokrata Fórum bízik a választókban. Tiszteljük őket annyira, hogy őszintén beszélünk hozzájuk. Letettük javaslatainkat az asztalra, most már a többi párton a sor. Itt az ideje, hogy mindenki vegye a bátorságot az illúziókkal való leszámoláshoz. Mert a politikai bátorság ma már nem erény. Kötelesség.
Dávid Ibolya
az MDF elnöke
