Számtalan részlet szorul még tisztázásra, például a konfliktus kitörése körül sem látunk még egészen tisztán, és a grúzok és az oroszok által elkövetett "etnikai tisztogatások" mértékét sem ismerjük pontosan. Nagy vonalakban azonban kirajzolódik a válság valós képe, s ennek alapján nem lehet a konfliktusban álló feleket jókra és rosszakra, ártatlanokra és bűnösökre felosztani. Különösen félrevezetők az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal vont párhuzamok.

Oroszország valóban eltúlzottan reagált a déloszét főváros, Chinvali grúz kormányerők általi megtámadására. A grúz vezetés hibásan mérte fel geostratégiai és katonai adottságait, és hazardírozó akciójával kiprovokálta az eltúlzott orosz reakciót. Minden tekintetben elfogadhatatlan az orosz katonai behatolás a grúz területekre, s a kivonulás több hétig tartó halogatása is. Tévedés lenne azonban a konfliktust csak az orosz expanzionizmus újraéledésének megnyilvánulásaként kezelni. Nem feledkezhetünk meg Tbiliszi felelősségéről sem.

A Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok és néhány európai ország is hibásan értékelte a grúziai helyzetet a válság kitörése előtt és a válság alatt is. Grúzia kritikátlan támogatása, Oroszország fenntartások nélküli bírálata nem szolgálta a konfliktus megelőzését, illetve leállítását.

Súlyos gond az is, hogy a Nyugat korábban nem tett kellő erőfeszítéseket a tartós rendezésre a térségben. Valljuk be önkritikusan, az Egyesült Államoknak, de az Európai Uniónak sem volt, és ma sincs igazán koncepciója, hogy mit kezdjen a dél-oszétiai és az abház helyzettel. Nemcsak e konfliktusok, hanem a gondolkodásunk is be volt fagyva mindeddig, és most sem beszélünk érdemi megoldásokról. Nem folyik érdemi párbeszéd az abházokkal és az oszétokkal, anélkül pedig nincs esély a tartós rendezésre. Elgondolkodtató, hogy az európai parlamenti vitákban az oroszok erőteljes és Grúzia visszafogottabb kritizálása mellett föl sem merült, hogy az abház nép, a dél-oszétiai közösség maga mit szeretne, milyen keretekben képzeli el a jövőjét. Az EP illetékes bizottsága korábban fogadni se volt hajlandó a déloszétok és az abházok delegációját.

Korábban többször felhívtam a figyelmet az Európai Parlamentben arra, hogy Koszovó függetlensége igenis precedenst fog teremteni. Hiába tagadnánk, a grúziai és a koszovói helyzet között lényegi pontokon nyilvánvaló a hasonlóság. A többnemzetiségű társadalom és államszervezet felbomlása után mindkét országban véres konfliktusokhoz, sőt Koszovóban etnikai tisztogatásokhoz vezetett a többségi nemzet által meghirdetett nacionalista intolerancia ("Jugoszlávia a szerbeké", "Grúzia a grúzoké"). A tbiliszi kormány Sevardnadze elnök idején, 1992-1994-ben rátámadt saját kisebbségére, Abháziára, ahol a százezer abházból négyezer életét vesztette, miközben a kölcsönös etnikai leszámolások során kétszázezer grúz menekülésre kényszerült. Grúziának augusztus 7-e előtt lett volna lehetősége, hogy javaslatot tegyen a helyzet békés rendezésére, s széles körű autonómiát ajánljon Abháziának és Dél-Oszétiának. Tbiliszi ezt a lehetőséget ugyanúgy elszalasztotta, mint annak idején Belgrád.

Koszovó esetében Moszkva a nemzetközi jogrend védelmében az "elnyomók" mellé állt, a területi integritás tiszteletben tartásának elvét követte. A grúz válság kapcsán Oroszország magatartásában szétválaszthatatlan, egyidejű motiváció volt a déloszét kisebbség megvédése, Oroszországba való "beolvasztása", és Grúzia katonai "megbüntetése". Oroszország tulajdonképpen a NATO szerepét kívánta eljátszani Grúziában. Nyilvánvaló, hogy geostratégiai megfontolásokból viselkedett Oroszország ellentétesen Jugoszlávia és Grúzia esetében, de ezt az eltérést nem lesz egyszerű megmagyarázni.

Sz. Bíró Zoltán e lap hasábjain kiváló elemzésekben részletezte az orosz lépések ellentmondásos, sőt kontraproduktív jellegét. Súlyos hiba volt orosz részről Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének elismerése közvetlenül a válság után. Oroszország ezzel teljesen elszigetelődött, legszorosabb szövetségesei sem támogatták ezt a lépést. Ha Oroszország nem kapkod, 8-10 éven belül esély lett volna rá, hogy - ha nincs más megoldás - Koszovóhoz hasonlóan szélesebb nemzetközi koalíció ismerje el a két új független államot. Nagy veszteség Oroszország szempontjából, hogy nemzetközi hitelessége csorbát szenvedett, fokozódott az iránta való bizalmatlanság, sőt a félelem birodalmi ambícióinak feléledésétől.

Az Európai Unió, benne Magyarország jól döntött, amikor szeptember 1-jei rendkívüli csúcstalálkozóján egységes, határozott és kemény üzenetet küldött Oroszországnak, amelyben határozottan elítélte Oroszország katonai fellépését, felszólított az erőszakos cselekmények azonnali beszüntetésére, a csapatok augusztus 7-e előtti állapotok szerinti visszavonására, valamint a konfliktus tárgyalásos rendezésére Grúzia területi integritásának és nemzetközileg elismert határainak tiszteletben tartása mellett. Nem segítette azonban az unió és Oroszország közötti bizalomépítést, kiegyensúlyozott viszonyt, hogy a nyilatkozatban egyetlen szó sem esett a grúz politikai vezetés felelősségéről és háborús pusztításairól. Magyarország következetesen, határozottan képviselte az uniós álláspontot. Augusztus 26-án a Külügyminisztérium közleményben ítélte el a Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét elismerő orosz döntést.

A legfontosabb feladat most a francia EU-elnökség által kezdeményezett, az orosz és grúz fél által is elfogadott 6 pontos békemegállapodás végrehajtása, amelynek egyik legfontosabb eleme, az orosz csapatok kivonása október 8-án, két nappal az előírt határidő előtt megtörtént. Az EU nem gondolkodhat továbbra is csak rövid távon, kezdeményezőnek kell lennünk a válság tartós rendezésében. Üdvözlendő, hogy az EU végre magához ragadta a kezdeményezést, és meghatározó, rendkívül összetett közvetítő szerepet vállalt. Bár a felek közötti genfi tárgyalások első fordulója hamar megszakadt, de ezt az uniós erőfeszítést folytatni kell. Ha nekünk valóban annyira fontos Grúzia területi integritása, miért nem ajánljuk az Ahtisaari-tervben a koszovói szerbeknek biztosított, széles körű autonómiát a két területnek?

Az EU deklarált célja, hogy kölcsönös előnyökön alapuló "stratégiai partnerséget" alakítson ki Oroszországgal. Az unió tagállamai kétoldalú alapokon - a történelmi sérelmektől vezérelt néhány országot leszámítva - eddig jó kapcsolatokra törekedtek Oroszországgal. A grúziai válság fényében nem kerülhető el az EU-orosz viszony újragondolása. Nagy kérdés, hogy a grúziai beavatkozás "egyszeri kisiklás" vagy külpolitikai doktrínaváltás. Oroszország azonban mindenképp megkerülhetetlen stratégiai partner, a hozzá fűződő viszonyt nem az érzelmek, hanem a kölcsönös érdekek alapján kell értékelnünk. Az Európai Uniónak szüksége van Oroszországra, de Oroszországnak legalább akkora szüksége van Európára gazdasági partnerként, energiafogyasztóként. Kívánatos lenne, ha Oroszország átértékelné stratégiáját, regionális nagyhatalmi befolyását, világpolitikai súlyát, és kooperatívabb magatartást tanúsítana a jövőben. Ezzel párhuzamosan az új amerikai külpolitikának, de az EU-nak is nagyobb empátiával kellene kezelnie katonai-politikai jelenlétét Oroszország közvetlen szomszédságában, hogy azt az orosz politikai vezetés ne bekerítésként, geopolitikai kiszorításként értelmezhesse. Jellemző, hogy Oroszországot meszsze nem aggasztja annyira az EU Ukrajnához és Grúziához közelítő politikája, mint a NATO-val való kapcsolatok szorosabbra fűzésének a kilátásai.

A kiegyensúlyozott és dinamikusan bővülő orosz kapcsolatokhoz Magyarországnak is stratégiai érdeke fűződik. Nyilvánvaló, hogy bírálnunk kell az orosz külpolitika negatív fordulatát, visszatérését az arrogáns módszerekhez. A kapcsolatok fejlődését puszta antipátia alapján veszélyeztetni, feleslegesen konfrontatív nyilatkozatokat tenni azonban felelőtlenség, amely kárt okoz Magyarország számára. A magyar diplomáciai erőfeszítések eredménye rendkívül látványos: a sárospataki könyvtár visszahozatalától a magyar kivitel dinamikus bővüléséig.

Igaztalan az a vád, hogy a magyar külpolitika szemet hunyna az oroszországi demokratikus deficit és emberi jogi problémák felett. Magyarország aktív részese az EU és Oroszország közötti emberi jogi párbeszédnek. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök fellépett az oroszországi finnugor mari nép védelmében (amely ügyben határozatot kezdeményeztem Szent-Iványi Istvánnal együtt az Európai Parlamentben, amelyet az EP el is fogadott), és szolidaritást vállalt Észtországgal Oroszország ellenében is. A jogos bírálatot meg kell fogalmaznunk, de a kioktató hangnem sehova se vezet. Aránytévesztés lenne azt hinni, hogy akár Magyarország, akár az Európai Unió, akár az Egyesült Államok rendelkezne elég eszközzel ahhoz, hogy érdemi nyomást gyakoroljon Oroszországra emberi jogi és külpolitikai deficitjei felszámolása vagy jelentős mérséklése érdekében.

Oroszország nem uniós tagjelölt, ezért a vele szembeni elvárások sem lehetnek ugyanazok. Megjegyzem, nem kevés emberi jogi és kisebbségi jogi ügyben az unió vagy az USA is söprögethetne a saját háza táján. Csak a folyamatos párbeszéd, egymás reális vagy vélt geostratégiai félelemérzetének figyelembevétele, az empátia, a kulturált, de nem lekezelő vita vezethet eredményre, az orosz demokrácia fejlődési hiányosságainak, erősödő autoriter jellegének mérséklésére, az EU-orosz kapcsolatrendszer normalizálására és továbbfejlesztésére, a bizalom helyreállítására.

A szerző európai parlamenti képviselő, az MSZP EP-delegációjának vezetője