A leletben lapult a Népszava című napilap 1920. évi február 20-án, pénteken megjelent száma, amelynek mind a hat oldala vastag fekete keretben jelent meg, és így indult: "Nehéz szívvel, lesújtva és egész lelkünkben megrendülve közöljük Magyarország proletariátusával, hogy Somogyi Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét meggyilkolták."

Néhány külpolitikai híradás és "mínuszos hír" kivételével a lap összes közleménye ezzel a hírrel volt kapcsolatos.

Most, hogy Józsefváros polgársága úgy döntött, Somogyi Béla nem méltó arra, hogy a kerületben utca viselje nevét, elővettem újra a dobozt, és átlapoztam a foszló újságlapokat, nemcsak a Népszava-számot, de a Bécsben megjelenő Ember című hetilap egy évvel későbbi Somogyi-emlékszámát is, amely szintén a paksamétában volt.

Kicsit utánabogarászva meg kell állapítanom, hogy a mai józsefvárosiaknak teljesen igazuk van: a mai kerületüknek, Budapestnek, Magyarországnak valóban semmi köze nincsen se Somogyi Bélához, sem ahhoz az ügyhöz, amelyet ő képviselt.

Somogyi a dunántúli Halastón született 1868-ban, mesebeli szegénységű családban. A gimnáziumot nem is tudta azonnal bevégezni, kemény munkáshónapokkal, évekkel megszakítva, hosszú, szívós munkával lett csak elébb tanító, majd történelmet, német és francia nyelvet oktató középiskolai tanár.

Végigtanulta és -tanította szinte az egész korabeli Magyarországot, megfordult és huzamosabban időzött Sopronban és Máramarosban, Árva vármegyében és Pápán, Kisvárdán és végül Budapesten, ahol majd huszonöt éven át egy kereskedelmi középiskolában tanított minden délelőtt. A visszaemlékezések szerint példás tanár volt, akiért rajongtak tanítványai.

A tanítás után kicsit hazament feleségéhez és hat gyermekéhez, majd a Népszavának a józsefvárosi Conti utcában lévő szerkesztőségében töltötte a délutánt és az estét.

Hivatásos hírlapíró volt ugyanis, napi két-három cikket írt, és szerkesztette is az - 1905-től - napilapot.

A népoktatás, a tanárok ügye, a nőkérdés, a földreform és a pesti villamosközlekedés (!) voltak fő szakterületei, de természetesen mindenről írt - ám csak akkor, ha utánanézett, alaposan, lelkiismeretesen, ahogy az akkoriban illett.

Ő alapította és szerkesztette a tanítók Új Korszak című orgánumát is. Emellett sokat utazott, hogy nyelvtudását pallérozza, sokat fordított, és természetesen könyveket is írt. Egyik brosúrájának ez a címe: "A magyar helyesírás kis gyakorlókönyve, különösen azok számára, akik a szavazati jog megszerzése céljából írásvizsgálatot fognak tenni".

1918-ban, a Károlyi-kormány alatt közoktatási államtitkárságot vállalt, de a Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján bement a szerkesztőségbe, összepakolt, és elköszönt; az volt az álláspontja, hogy az ő szocializmusát csak törvényes keretek között, békés eszközökkel, mindenekelőtt a nevelés és tanítás és művelődés eszközeivel lehet közelíthetni.

A kommün után a Népszavában leleplező cikkeket írt a Horthy különítményeseinek gaztetteiről, amiért 1920 februárjában az Ostenburg-különítmény három tagja elrabolta a véletlenül vele együtt a szerkesztőségből hazafelé sétáló Bacsó Bélával együtt.

A huszonhat éves, azelőtt fél évvel házasodott Bacsó Kassáról került a Népszavához, novelláskötete jelent meg, és egy darabját is bemutatták már, mikor megölték.

Somogyit Horthy derék hívei természetesen nem egyszerűen csak lelőtték vagy leszúrták, hanem elébb megkínozták: karjait eltördelték, ujjait egyenként kicsavarták, arcát összeroncsolták, bal szemét kiszúrták, és csak aztán fojtották meg.

A tetemeket a Dunába dobták.

Huszár Károly miniszterelnök a legsúlyosabb megtorlást helyezte kilátásba, a teljes bűnügyi apparátust és a hadsereget is mozgósították a gyilkosok kézre kerítésére - kell-e mondani: hiába. Ostenburg pár hónappal később már Sopronnál jeleskedett - elnézték neki az emberölést.

Somogyi Béla szegénysorból volt való, és egész életét szegény honfitársainak szolgálatában töltötte el - önzetlenül; hírből sem ismerve igazgatósági tagságot vagy kurátorkodást. Egész életében tanult és tanított és írt, szépen, szabatosan, magyarul. Szociáldemokrata volt, aki a műveltséget, a kultúrát és a nevelést mindenek elé helyezte, aki elvetett minden terrort, erőszakot, aki parlamentáris keretek között harcolt a munkások, no meg a tanárok és minden más, jobb sorsra érdemes bajosok fölemelkedéséért.

Mi köze van mindehhez a mai Magyarországnak?

Ott, ahol az a szegény, aki a legszegényebb, ahol a legszegényebbeket újkülönítményesek regulázzák, ahol alig tenyészik már kulturált újság, ahol egy gyűlölettől fröcsögő vakult és egy műveletlen káromkodógép lehetnek a média sztárjai, ahol a tanárokat a diákok rendszeresen verik, ahol az elit legfőbb gondja, hogy a polgárok minél mélyebb butaságba legyenek beledolgozva, és ahol a korrupció mindent elborít - ott Somogyi Béla szellemiségének valóban semmi keresnivalója nincsen.

Mindazonáltal felhívnám az illetékesek figyelmét arra, hogy a Megyeri csárda után, ott, ahol megkínzott testüket a Dunába lökték, egy emlékmű még őrzi Somogyi és Bacsó emlékét. Ideje intézkedni.