Splény Béla 1847 nyarán, a selmecbányai akadémia elvégzése után, szűknek érezte a "bányahivatalnoki eszmekört", és vágyódott "a politika nagyobb látókörű életébe". Vágya kielégítésének nem volt különösebb akadálya. Pesten Tóth Gáspár szabónál 500 pengő forintért megrendelt egy magyar díszruhát, amire a pozsonyi országgyűlésen a felsőház tagjainak is feltétlenül szükségük volt. Mivel az évben jó volt a termés, a pátyi birtok rá eső jövedelméből ezt ki tudta fizetni. Más akadálya a politikai életbe való belépés előtt nem merülhetett fel, hisz főrangú származása miatt megjelenése a felsőtáblán, a nagykorúságot elérve, csak tőle függött.

Az 1847-48-as reformországgyűlés hazánk politikatörténetének egyik legnevezetesebb eseménysora. A fiatal Splény báró (nevét tudtommal ugyanúgy i-vel a végén kell ejteni, mint a Batthyány nevet) emlékirataiban erről is, máshonnan pótolhatatlan részletek tömegével emlékezik meg. Csak ízelítőül: megemlíti, hogy a jobbágyfelszabadításról rendelkező úrbéri törvény megszavazását, amire ő örömmel voksolt, az ellenzékhez tartozó, tehát Kossuth Lajos pártján lévő földbirtokosok közül is számosan igen leverten fogadták. Splény báró ekkor nagyjából évi jövedelme felének elvesztésére szavazott. De ő is és testvérei is örültek a történteknek - ám azért, ami jár, az jár alapon, gyors levelet menesztett Pozsonyból Pátyra, hogy mielőtt az intézkedés híre elterjed, nővérei beszedhessék a jobbágyi járandóságokat. Ez azonban már nem sikerült, mert, és idézi pátyi ispánjuk levelét: "Könnyes szemmel jelentem, sajnos, a parasztok már mindent tudnak."

A tábornoki rangú apa Bécsben a magyar testőrség kapitánya volt. A Splény család, az időben előre, hátra és oldalágon is, virtigli katonacsalád. Állandóan úton vannak, hol Pátyról Bécsbe, hol onnan Budára (és milyen fölemlítésre méltóan nagy volt akkor is a különbség a magyar és az osztrák rész között!). Hogy a katonákat hogyan állították ki akkoriban, a XIX. század elején, sokat hallottuk, olvastuk. Mégis meghökkentő, amikor a szerző elmeséli, hogy a Galíciában állomásozó Lajos bátyja kérdé egyszer katonaszolgáját, hogyan lett katona: "Hát, főhadnagy uram, többedmagammal betörtünk a zsidó boltjába, agyon is ütöttük őt, azután bekísértek a megyére, hanem nem zártak be, inkább katonának állítottak." Így! Ennyi! Splény sógora, Guyon Rikkárd (így írja a Richárd keresztnevet) esetében részletesen beszámol arról, hogy mi módon vásárolt Guyon családja 4000 forintért hadnagyi rangot. Értesülhetünk az akkor bevett tranzakció útjáról, módjáról, s arról, hogy a vásárló is, a helyét átadó, fiatalon kvietáló, azaz nyugdíjba vonuló tiszt is jól jár - csak a kincstár fizet rá a boltra. Így került hozzánk a branyiszkói hős. (Tanítják-e még az iskolában a branyiszkói csatát?)

S a szociológiai feltűnőségek: ahogy az emlékirat a válásokat sorolja. Arisztokrata környezetében se szeri, se száma a házasságok felbomlásának és az újraházasodásoknak. Úgy kerülnek szóba, mint manapság körülöttünk, mint ami magától értetődik. Szaktörténészek tudhatják rá a magyarázatot; felsőbb körökben talán a püspök nagybácsik segítettek elsimítani a válások előtt akkoriban még igencsak tornyosuló akadályokat.

Szembeötlő a kor, mai szóval, multikulturalizmusa. Mindig mindenkinek a nacionáléja is megemlíttetik - természetes módon és elfogadólag. Ennek valóságos ellentéte a XX. századi, etnikailag már szinte abnormálisan homogenizálódott, s ezzel párhuzamosan (netán épp ezért?) idegenellenességgel telítődő társadalmunk. Persze száz helyről tudunk erről, de csak ritkán ily telítettségű emlékezés révén, amely azt is bemutatja, miként alakul át az ő és családja udvarhűsége magyar honfiúsággá. Végül már csak az idős mamában maradnak svarc-gelb, vagyis császárhű érzelmek, de végül ő is meggyőzetik. S mindez a legkisebb nemzeti dagály nélkül, pedig mennyi jeles XIX. századi írás van telítve "égő kebellel" és "a tajtékos hullámokon hánykódó csolnakokkal".

Splény báró és polgáriasodó társadalmi köre - miként Németh G. Béla írta egy helyütt - : "Nem párt-értelműen, nem is elméletszerűen, hanem mentalitásában volt liberális, kivált világszemléleti és vallási tekintetben." Ez egy rezervált, hisztériamentes, civilizált mentalitás volt. A visszafogottság, az érzelmek fékezése jellemezte - akár a szenvtelen tudomásulvételig. Ahogy Széchenyi és Kossuth sistergő szembenállását is látja: "Ő pedig mindinkább conservatív oldalra tolatott, azon határtalan ellenszenve által, melyet Kossuth működése és annak módja ellen érzett."

Az ezeroldalnyi emlékirat 1987-ben a Magvető Kiadónál jelent meg, és a két kötet ára 64 forint volt. Alighanem a XIX. század egyik, ha nem a legjelentősebb forrása ez a tekintetben, hogy hogyan éltek akkortájt a legfelsőbb réteg tagjai, hogyan teltek hétköznapjaik, milyen köz- és magángondokkal küszködtek. Lenyűgöző a részletek sokasága, főként az események higgadt számbavétele. De mindenekfelett a szerző civilizáltsága. Nem az az érdekes, hogy az emlékezés írója nagy idők tanúja. Mikor nem nagyok az idők? Hanem az, hogy esetében az iskolázottság és a nemzeti liberalizmusnak mondott - a gazdasági értelmű liberalizmussal oly nehezen egyeztethető - politikai liberalizmus hogyan nyilvánul meg észjárásként és viselkedésként. Éppen visszafogottságaiban, rezervált tárgyilagosságában valódi tett ez az írás a túlfűtött, s így sokszor a gyűlölködésbe fulladó érzelmek ellen. Splény Béla antikváriumokban ritkán kapható emlékezése koráról, életéről ritka példázata ennek.

Így néz ki ma az egykori pátyi kúria