Rosta Sándor - minthogy őt illették ezzel a névvel - nem emlékszik erre a megjegyzésre. De azért jólesik - mondja. Elismerésekkel, kitüntetésekkel egyébként jól áll, mind közül azt tartja legnagyobbra, hogy ő kapta meg elsőként az országban a Balaton díszpolgára címet.

A tó első számú díszpolgára az idén 73 éves. Nyugdíjasnak legfeljebb csak tréfából lehetne nevezni, hiszen tíz éve vezeti a Balatoni Regionális Idegenforgalmi Bizottságot, ami rendszeres napi munkát jelent. Fél évszázaddal ezelőtt kezdett dolgozni a balatoni turizmusért, az utóbbi három évtizedben gyakorlatilag ő volt a magyar tenger idegenforgalmának első számú felelőse. Sokan őt tartják a Balaton legautentikusabb krónikásának is, hiszen a tó elmúlt ötven évének minden apró mozzanatához személyes élmények fűzik.

Pedig nem a víz mellett született, hanem a hegyekben. Édesapja a múlt század harmincas éveiben a Magas-Bakonyban volt erdész. Az erdőben élni furcsa kiváltságokat jelentett egy kisgyerek számára: a kis Sándor nyolcévesen vadra mehetett az apjával. Nyúl, róka, őz - gyerekfejjel eddig jutott, ám azóta egyszer sem volt vadászni.

A pápai közgazdasági technikumban megszerzett érettségi után Rosta Sándor rávette a szüleit, hogy a nyugdíjaséveiket ne a Bakonyban, hanem a Balaton mellett éljék le.

- Önző dolog volt a részemről, mert valójában én szerettem volna a Balatonnál lakni - meséli Rosta úr. - Tizenkilenc évesen áttáncoltam az egész nyarat a révfülöpi Ibolya cukrászdában, fülig szerelmes voltam a szép lányokba, és azt hittem, ha a tó mellett lakhatnék, akkor egész évben mulathatnék. A szüleimmel együtt 1954-ben költöztünk Balatonfüredre. Ma már csak egy kisebb szőlő és egy présház maradt meg az egykori családi birtokból.

Az ide-oda kallódó fiatalembert egy 1957-es találkozás indította el az idegenforgalom felé. Akkoriban Zákonyi Ferenc irányította a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatalt, akiről a mai napig azt állítják hozzáértők: ő rakta le a második világháború után a balatoni turizmus alapjait. A fiatal Rosta Sándor hozzá kopogott be munkát kérni.

- Be akartam vágódni nála, úgyhogy azt mondtam, van egy 125-ös Csepel motorom, és bármikor szívesen felviszem a Somló hegy tetejére - emlékezik Rosta Sándor. - Erre közölte, hogy utálja a motorokat, szíve szerint mindenhova gyalog vagy lóval járna. Azt hittem, páros lábbal kirúg, de végül felvett. Később nemcsak a főnököm, hanem a tanítómesterem is lett.

Az idegenfogalmi hivatal újdonsült munkatársa éveken át kulimunkát végzett. Igaz, most is azt állítja, hogy imádta csinálni. Hónapokig járta például a bakonyi erdőket kezében egy festékes dobozzal meg egy ecsettel, hogy a fákra felfesse a turistajeleket. Olykor turisztikai rendezvények lótifuti munkáját bízták rá, máskor egy-egy eseményen ő volt a jegyszedő. A hatvanas években házról házra járta végig a balatoni nyaralókat, hogy kiadó szobákat keressen a fizető-vendéglátáshoz. Ahogy Rosta Sándor fogalmaz: munkatársaival együtt ők ágyaztak meg a "zimmer feris" nagy korszaknak.

- A mai Balaton szinte semmiben sem hasonlít a negyven évvel ezelőttire - mondja a tó díszpolgára. - Nem voltak aszfaltozott utak, se jó minőségű vezetékes ivóvíz, se szennyvízelvezetés, se szemétszállítás. Nem voltak boltok, szállodák, hiányzott a telefon, miként a kiépített kempingek. Nem létezett átfogó balatoni fejlesztési koncepció sem, így mindig az események után kullogtunk. Amikor a hatvanas években megnyitották a baráti országok turistái előtt a Balatont, ránk szakadt a pokol.

Rosta Sándort - aki előbb csoportvezetőként, majd hivatalvezetőként dolgozott a megyei idegenforgalmi hivatalnál - 1974-ben a kormány közvetlen irányítása alá tartozó Balatoni Intéző Bizottság főtitkárává nevezték ki. Ettől kezdve másfél évtizeden át a balatoni fejlesztések fő koordinátoraként tevékenykedett.

- A hetvenes-nyolcvanas években rohammunkában végeztük el azt, amit már két évtizeddel korábban kellett volna: kiépítettük a balatoni infrastruktúra nagy részét - mondja Rosta Sándor. - Sietni kellett, mivel éppen a minőségi szolgáltatások hiánya miatt a Balaton rendkívül olcsó volt, így a hetvenes években előfordult, hogy egy-egy hétvégén egymillió ember üdült a tó mellett. Manapság a legnagyobb forgalmú nyári hétvégéken 600 ezer látogatónál nincs több, de már ez is a Balaton teherbíró-képességének a határait súrolja.

Rosta Sándornak kiemelkedő szerepe volt a központi szúnyogirtás megszervezésében és a part menti viharjelző szolgálat kiépítésében is. Azt mondja, szerette a húsz-harminc évvel ezelőtti dömpingmunkát, de talán még közelebb áll a szívéhez az elmúlt években megindult új fejlesztési hullám, amely már nem a mennyiségről, hanem a minőségről, a finomhangolásról szól.

Nincs olyan eldugott kis pontja a Balatonnak, amit ne ismerne. Földön, vízen és levegőben is keresztül-kasul bejárta a tavat és a környékét, a legtöbb helyszínhez személyes élmények is kötik. A tó legszebb pontjának a sajkodi öblöt - a Tihanyi-félsziget északnyugati csücskét - tartja, ahová manapság is gyakran kijár.

- Ott a leghosszabbak és a legszebbek a naplementék - magyarázza a vonzódását Sajkodhoz. - Ott egyetlen képbe sűrűsödik a Balaton összes szépsége.

Rosta Sándor ritkán jár nyaralni. Minek menne, mondja, amikor az év 365 napján a világ legszebb tava mellett "üdülhet". Májustól októberig jár le a tóra, nála tavasszal a 18 fokos Balatonnál kezdődik a fürdési szezon. Igazából nem lubickolni szeret, hanem úszni, úgy érzi, már tíz tempó után jó kedve lesz, és minden alkalommal megfiatalodva jön ki a vízből.

Másfelől viszont nemcsak "a vizet prédikálja", hanem a bort is. A Balatonfüred öreghegyi részén lévő telkén maga gondozza a szőlőt, és saját kezűleg készíti a bort. Az egészség megőrzésének egyik legfőbb titkát a napi 2-4 deci bor elfogyasztásában látja. Mivel a présházában a barátait és a vendégeit is - ahogy ő fogalmazott - a saját borával "riogatja", így minden évben elfogy a pincéből a 300 liter értékes nedű.

A présház egyébként régi nagy barátságok tanúja is. A falakon számos pincevers található, a legtöbbet a legközelebbi barát, Keresztury Dezső írta, aki rendszeresen megfordult Rostáéknál mandulatörés idején. Ma már csendesebb a pince, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Rosta Sándor egykori barátai - Illyés Gyula, Ferencsik János, Ruttkai Éva, Szász Endre, Passuth László, Simándy József, Borsos Miklós -, akik egyúttal mind a Balaton szerelmesei is voltak, már nincsenek köztünk. Egyedül Gyurkovics Tibor maradt hírmondónak a sok évtizedes barátok közül.

Rosta Sándor azt mondja: a barátok alakján kívül számos egyéb emlékképet is őriz a régi Balatonról:

- Ötven évvel ezelőtt még sokkal több volt a természetes partszakasz, vadabb volt a táj, nagyobbak és érintetlenek voltak a nádasok. A déli órákban sok helyen behajtották a gulyákat a tóba, a marhák ott fürödtek ötven méterre a strandolóktól. Akkor ez senkit sem zavart, ma már elképzelhetetlen lenne.

Az ősz hajú turistavezető egyelőre nem tervezi, hogy végleg nyugdíjba vonuljon. Úgy érzi, most jó irányba halad a Balaton, de még minden törékeny, vigyázni kell, hogy csak jól átgondolt, alaposan előkészített döntések szülessenek tó jövőjéről. Rögtönzésekre nincs szükség.

- Nem tudom, hogy mikor hagyom abba a munkát. Az életem legfontosabb szála a Balaton. Ha azt elvágnák, megroppannék. Amíg bírom, maradok.

Gondoljunk a régi rendre:

gyógyulni jöttem Füredre,

de most nem csak rossz szívem,

de gutám is jött velem,

így hát botozva, félbénán

ülök a Rostáék présházánál

rendezett hagyományos

ünnepen, együtt a számos

régi baráttal, folyik az evés,

lássuk, milyen lett a termés.

Nem vedelni jöttünk, de kóstolni,

a barátságot ápolni,

jó kedvvel elbeszélgetve,

hogy nőjön mindnyájunk jókedve.

(Keresztury Dezső 1989 februárjában, mandulatörés közben írt pinceverse Rosta Sándor balatonfüredi présházának falán)

Rosta Sándor