Ha anyám élne, ő is menne cukorért, ősreflexből kifolyólag, genetikai örökségként; amióta eszét tudja a családom, bármit mondott be a tévé, rádió, amiből másnap valami baj lehet, anyám vagy nagyanyám kendőt terített magára, s hozta a boltból a cukrot. Rengeteg cukrot; ott állnak ma is a spájzban három polcot elfoglalva, kék, barna, fehér zacskóban mint valami múzeumban; ha kifogy a cukor a tartóból, inkább újat veszek.

Sokáig nem értettem, mire jó ez a sok cukor, ugyan mit lehet ennyi cukorral megédesíteni, ám a titok feltehetően a maradandóságban van: a kristálycukornak nincs szavatossági ideje, maga az örökkévalóság; akinek elegendő mennyiségű kristálycukra van otthon, az megnyugodhat, annak családján nem fog az idő, nem fog a világ.

A cukornál csak a só áll el tovább.

Én válság hírére kizárólag sót szoktam venni. Bármit mond be a tévé, amiből csak kicsit is válság lehet, egyszer csak ott találom magam a közértben, a kosaramban sóval. Mindenféle sóm van már otthon anyám cukrai fölött: jódozott, tengeri, klasszikus, ipari, vákuumkezelt; azt nem mondom, hogy megvetem a kristálycukrosokat, de megmosolygom őket.

Szégyellhetném is magam, közgazdasági diplomával a zsebemben. Hogy ennyit értek meg a világból. Válság van, súlyos gazdasági világválság, s nekem a só a reakcióm, holott tudhatnám, rendkívül bonyolult folyamatról van szó, nem árt az óvatosság. Mégis azt érzem, hogy ez a mostani válság sem más, mint tévéműsor, a tévé hozta, s majd a tévé is viszi el. Nem alakult ki a magyar lakosság védekező mechanizmusa, mondja épp a tévében egy pszichológus válságszakértő, különösen a yuppik vannak veszélyben, olvasom másnap a Népszabadságban, ahol a tőzsdeguru neve is ki van írva, aki a válság óta nyolcmilliárd dollárral növesztette a vagyonát, s jót röhög a markába. Az a baj, hogy az ember se nem tőzsdeguru, se nem yuppi.

Legalább ki kellene menni a gangra az öregasszonyokhoz, és szólni nekik, hogy, hé, aszszonyok, ne kristálycukrot vegyenek. Most ingatlanba kell fektetni vagy ékszert vásárolni, aranyat, lehetőleg tömbben, ám tudom, csak értetlenül bámulnának rám, tán kissé lenézőn is, hiszen milyen alapon oktatom én őket, amikor nálam meg só van.

Még szerencse, hogy Magyarország legokosabb embere (volt és leendő miniszterelnök) azt mondta a napokban: ő úgy látja, "ezt a válságot valójában emberek okozták", tehát "ez egy ember okozta válság".

Akkor pedig semmi baj: az emberek majd nyilván meg is szüntetik.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa