Az aranypolgár
Ezt a klipszet kellene megjavítani - mondja a vevő, s a dobozkából az üveglapra teszi az ezüst fülbevalót. Az ötvös - parányi, negyven körüli nő - megvizsgálja: elhajlott a patent, forrasztani kell. Kitölti az átvételi elismervényt, és mondja, másnap délben lehet érte jönni. Búcsúzna, de a vevő - köpcös, kacsajárású negyvenes férfi - megérinti a vállát, s közelebb hajol. Nem zavarja, hogy mögötte állok, csak a rend kedvéért csinál úgy, hogy ne halljak meg mindent.
- Aranyra volna szükségem - mondja jelentőségteljesen.
- Nyakláncra? Fülbevalóra? - néz rá az ötvös, s nyúl a katalógusért. - Esküvőre? Más alkalomra?
A férfi az üveglap fölött mutatja, hogy pontosan mire gondol. Két kezével tégla alakot formáz.
- Tömb kellene.
- Tömb? - kérdez vissza az ötvös, s a férfi válla fölött öszszeakad a tekintetünk. - Ötvös vagyok, kérem. Javítok, forrasztok, régi gyűrűket alakítok át.
- De csak van itt magánál arany, nem?
- Amennyi kell. Tömböt pedig még életemben nem láttam.
- Most nem tud, vagy nem akar segíteni? - kérdi a köpcös férfi, majd a választ meg sem várva rávágja az ajtót az ötvösre.
- Mit parancsol az úr? - fordul hozzám az ötvös. - Előre szólok, hogy kilós gyémántot nem árulok.