Az ilyen mozgások óriási bizonytalanságot keltenek a gazdaság szereplőiben. Noha az összefüggés az olajár alakulása és a közelgő recesszió között nyilvánvaló, kevesen mernek biztos tétet tenni arra, hogy a pár hete még elképzelhetetlenül alacsony ár ki is tart. Tipikusnak mondanám Brown brit miniszterelnöknek a túlzottan is óvatos üzemanyag-forgalmazókhoz intézett kérését: érvényesítsék már áraikban az olcsóbb nyersanyagét. Értsd: amíg lehet.

Csakhogy. A zuhanó kőolajár ezerszer bonyolultabb összefüggésrendszert takar, semmint hogy el lehessen intézni a fejlett Nyugat gazdasági hanyatlásának - következésképp az energiaigény prognosztizálható csökkenésének - a rémképével. Először is elgondolkoztató a recesszió mint ok, s nem okozat. Az elmúlt évtizedekben ahhoz szoktunk, hogy a robbanó olajárak indukálnak gazdasági visszaesést, és nem a recesszió olajárcsökkenést. A mai hanyatlás nem az energiaárak emelkedésével, hanem sokkal inkább a reálgazdaságba átszüremlő pénzügyi válsággal függ össze.

Az olajár csökkenésében benne van a dollár árfolyamának megmagyarázhatatlan erősödése, ami arra vezethető vissza, hogy az amerikai fizetőeszköznek mint tartalék valutának a nemzetközi pénzügyi rendszerben játszott szerepe valósággal rendíthetetlen. Ami azonban mindennél lényegesebb: kiderült, hogy a világban olyan olajtartalékok vannak, amelyek a termék iránti új keresletet erőteljesen lefojtják. Na persze: amikor az olajár elkezdett száguldani felfelé, a 2oo, sőt 3oo dolláros hordónkénti olajártól való félelem kiváltotta a vásárlókból a csordaösztönt, és elkezdtek felhalmozni. Messze túl a valóságos igényeken. Még akkor is, ha ezzel párhuzamosan bontakozott ki a hitelválság, azaz egyre nehezebben lehetett friss pénzhez jutni. Most, némiképp metaforikusan szólva, ülünk egy csomó olaj tetején, s az, ami iránt még pár hete is oly nagy volt a kereslet, momentán kevéssé igényelt áru.

Ám a tartalékok, függetlenül attól, milyen mértékben zsugorodik a GDP, hamar elfogynak. Ha most az OPEC, a világ fő szállítója hozzálát, hogy a kőolaj-kitermelést - az árszint megtartása végett - drasztikusan csökkentse, akkor megint egyensúlytalanság állhat elő a piacon. Ezen a ponton zárul be a kör. A világgazdaságnak nem tesznek jót a vad ár- és kitermelési ingadozások. Az volna a legkezelhetőbb állapot, ha az ár beállna egy elfogadható, mondjuk száz dollár körüli szintre, amely az inflációt beszámítva még nem volna magasabb, mint a húsz évvel ezelőtti. És a kilencvenes években a világgazdaságban még minden jól ment. A lényeg az, hogy olyan legyen az ár, amellyel megtanulunk együtt élni, akár takarékoskodás, akár alternatív források felkutatása révén.