"Vicces az élet! Azelőtt mindent megtettem, hogy minél kevesebb szénhidrátot együnk. Ma más a helyzet. Ma a tésztafélékben az olcsó és laktató alapélelmiszert látom. Mindig van itthon pár csomag száraztészta."

"Nekiálltam kiszámolni, hogy éves szinten mennyi pénzt spórolunk, amióta nem veszek ásványvizet. Kb. 60 000 Ft-ra jött ki, ami lényegében havi 5000 Ft-ot jelent. A csapvíz ásványianyag-tartalmát is megnéztem, és bevallom, nem sokkal marad el azoktól a középkategóriás ásványvizekétől, amiket inni szoktunk régebben."

"Amire most szükségünk lenne: rövidnadrág. Kiszakadt az ember egyetlen utcán is hordható rövidnadrágja a nyár utolsó napján. Farmer. Nekem kéne, használhatatlan a régi. Egy fogorvos. Muszáj lenne pótolni három fogamat."

"Azelőtt egyszerűen undorítónak találtam a svédasztalokat lerohanó konferenciázókat, akik púposra pakolták a tányérjaikat, aztán meg fuldokoltak a rosszulléttől. (...) Mostanában viszont én is beállok a sorba. És miközben nyelem a hortobágyi palacsintát, Szegényemberre gondolok. Az azért megnyugtat, hogy vannak nálam szegényebb konferenciahiénák is. Azokra gondolok, akik a gyümölcstálakról nem a tányérjukba, hanem egyenesen a retiküljükbe pakolják a banánt és a narancsot."

Néhány idézet a Szegény gazdagok (egy értelmiségi pár küzdelmei a létminimum alatt) című blogról, ami néhány hónap alatt hatalmas népszerűségre tett szert az interneten. A szerző egy huszonéves nő, aki férjével az egyik megyeszékhelyen lakik, ahogy fogalmazott, "az ország nem túl gazdag részén". Mindketten egyetemet végeztek, a férfi tanár, a nő átmenetileg házvezetőnő egy háromgyerekes családnál. Ennél többet, saját kérésükre, nem árulhatunk el róluk.

Bár nincsenek gyerekeik, szó szerint minden fillért be kell osztaniuk, erről szól a blog. Hogy lehet havi 18 ezer forintból kijönni a lakbér és a rezsi kifizetése után, megélni úgy, hogy lehetőleg senkinek ne tűnjön fel a szegénységük. A szerző tisztában van vele, hogy messze nem ők a legszegényebb emberek Magyarországon, nem vár sem sajnálatot, sem segítséget.

- Amikor belefogtam az írásba, nem volt semmilyen célom vagy koncepcióm. Magamnak akartam leírni a dolgokat - meséli. Aztán hamar kikerültek a bejegyzések az Index címlapjára, és azóta naponta több ezren kíváncsiak "Szegényemberék" életére.

- Az első bejegyzésektől kezdve sokan ajánlottak fel segítséget, volt olvasó, aki szívesen sütött volna nekünk egy kis süteményt, más a döcögős számítógépünk javítását ajánlotta fel - mondja a blogíró. De soha nem fogadnak el semmit: a szerző szerint a blog nem azért jött létre, hogy interneten kolduljanak. - Túl könynyű lenne ismeretlenektől segítséget elfogadni, és a saját, valódi, "offline" életünkben eljátszani, hogy minden rendben van - állítja. Ráadásul, ahogy fogalmazott, a kérés és az elfogadás gesztusát csak most tanulja, hiszen azelőtt mindig ő volt, aki adott. "Szegényemberék" ugyanis nem voltak mindig szegények. Igaz, gazdagok sem, de egy ideig tisztes jómódban éltek.

A nő már az egyetem alatt dolgozni kezdett, azt mondja, hogy bölcsészként meglepően szép feladatokat és fizetéseket kapott, felfelé ívelt a karrierje. A férje - erős diszlexia miatt - egyelőre nyelvvizsga hiányában diploma nélkül tanít. Tanárnak készült gyerekkora óta, ezzel beteljesült az álma, akkor is, ha szakképesítés nélkül nagyon keveset keres. Összességében a szerző szerint mindenük megvolt, lakásvásárlást terveztek, persze hitel segítségével.

Aztán kezdődtek a gondok. A blogíró elmondása szerint munkahelyén egyre többször sodródott olyan helyzetekbe, amelyek mind szakmailag, mind erkölcsileg vállalhatatlanok voltak. De meg akarta tartani az állását, így nem mondhatott nemet. - A szervezetem viszont nem így gondolta. Egy összetett autoimmun betegség egyre súlyosabb tüneteket produkált nálam, ami a kezelések ellenére is csak rosszabbodott - meséli. Végül orvosi tanácsra felmondott, és némi félretett pénz birtokában vállalkozásba kezdett. A vállalkozás megbukott, a tartalékokat felélték, új állást pedig nem talált. Igaz, pár héttel a felmondás után tünetmentes lett, és azóta sincsenek panaszai.

- A legtöbb hozzászóló szerint egyedül mi tehetünk arról, hogy ilyen helyzetben vagyunk. Ezzel soha nem is vitatkoztam. Mi hoztuk meg a döntéseinket az életünkkel kapcsolatban. Ezeket vállaljuk is - mondja. A kritikus megjegyzések mellett sokan a saját szegénységük történetét mesélik el, mások hitetlenkednek. - Az első héten a hozzászólásokat, e-maileket olvasva szinte egyfolytában folytak a könnyeim. Rosszulestek a kritikus megjegyzések, és felkavartak azok az olvasók, akik a saját, a miénknél sokkal tragikusabb sorsukat osztották meg velem - meséli "Szegényember felesége".

Azt mondja, hogy az a legérdekesebb, hogy sokan médiahacknek tartják a blogot. - Eleinte igyekeztem minden ezzel kapcsolatos hozzászólásra reagálni, hogy bizonyítsam, hús-vér ember vagyok, és amit leírok, nem más, mint a mi hétköznapi valóságunk. Aztán rájöttem, hogy nincs értelme - teszi hozzá.

Miközben több ezren olvassák Szegényemberék spórolási tippjeit, közvetlen környezetük nem tudja, hogy milyen kevés pénzből élnek. - Nincs bennem annyi öntudat, hogy büszke legyek rá, amikor csirke far-hátat és akciós tejet veszek a boltban, tehát inkább éjszaka járok a hipermarketbe. Valójában ezt a szégyent szégyellem a leginkább, de nem tudom levetkőzni - mondja a szerző. Hozzáteszi: a bloggerkedés óta kicsit bátrabb lett, néhány közeli barátnak már elejtett egy-két szót arról, hogy baj van.

A blog sikerét az emberek félelmeiben látja. Azt mondja, hogy mivel szegénység ellen nem lehet biztosítást kötni, szinte bárki belesodródhat, sokan a blogon szembesülnek félelmeikkel.

Pedig Szegényemberék helyzete - sok más szegény családdal ellentétben - egyáltalán nem reménytelen. A feleség szerint csak idő kérdése, hogy munkát találjon, és rendeződjön a helyzetük. - Talán most vár ránk a legnehezebb időszak, de már látszik az alagút vége - mondja.

Az államnak hathatós segítséget kell nyújtania a szegénység ellen - hívta fel a figyelmet a Magyar Szegénységellenes Hálózat igazgatója tegnap a szegénység elleni világnap alkalmából. Márton Izabella szerint a bankok és a vállalkozások megmentése mellett rendkívül fontos az is, hogy segítséget kapjanak mindazok, akik az ellehetetlenülés felé sodródnak. Elmondta: a KSH által számolt létminimum - tavaly havi 67 ezer forint volt egy egyszemélyes háztartásra vetítve - alapján a háztartások 28 százaléka él ez alatt a szint alatt. Ez csaknem hárommillió ember. (MTI)

Tészta és kenyér az alapélelmiszer