Előző nap eladtam minden részvényemet, tíz év megsprórolt pénzéből vásárolt jó bankpapírokat, nyugdíjnak szántam volna, öngondoskodás, ugye, de ha már itt a kapitalizmus vége, gondoltam, durván bekesselek, és veszek a pénzből egy középkategóriás télikabátot. Úgysem volt télikabátom már vagy nyolc éve. (Télikabát-problematikát a klímaváltozással gondoltuk megoldani, mert mindenre találunk megoldást, mi, kapitalisták.)

Igazi, polgári szombat délelőtt volt, szelíd őszi napfény, a lassú elmúlás, a burzsoá dekadencia áporodott langymelege. A belváros napokban megnyitott részén, az újraburkolt Nagymező utcában, az Ávilai Szent Teréz Plébánia Templom mellett parkoltam le gusztustalanul nagy fogyasztású személygépjárművemet, mert egy Király utcai üzletbe indultam volna, a régi burzsoá Pest nagy múltú kereskedelmi központja, merő egy nosztalgia, minden. Alighogy kiszálltam az autóból, furcsa bűz ütötte meg feltűnően nagy orromat, nyilván a rendszer rohad, gondoltam, de nem, irtózatos hányásfolt terült el a vadonatúj díszburkolaton, a keskeny gyepsávon bokáig lehetett gázolni a szemétben, sörösdobozok, papírok, csikkek, amott egy kiborított szemetes, és végig a Nagymezőn, mintha illegális nyugatnémet hulladékot rakott volna le a láthatatlan kéz. Ráfordultam a Király utcára, óvatosan, mert pont a sarkon, a szép, márványhatású burkolat közepén egy fonottkalács nagyságú és alakú kutyaszar díszlett, de tényleg akkora, hogy átugrani könnyebb volt, mint megkerülni, mellette másfél méterrel egy már alaposan széttaposott, a kövezet fugái közé dolgozott másik példány. Egészséges, jól gondozott kutya rakhatta oda, valószínűleg tápon tartották, a tápon tartott kutya szara nem fehéredik, ugyanis a fehérség a csontevő kutyák kalciumos produkciója. A Király utca díszburkolata már kétéves kábé, helyenként feketére marta a kutyahúgy, a kis kőoszlopok környéke messzire bűzlik, de a bűzt szerencsére elnyomja egy padon alvó, összehányt szakállú ember, aki valószínűleg be is vizelt, mert ammóniás szagot áraszt, és egy fölszáradt tócsa körvonalai bontakoznak ki körülötte a mocskos kövezeten. Nem gondolom magamat különösebben érzékeny gyomrúnak, de egy csöndes, őszi szombat délelőttre kicsit sok volt úgy másfél perc alatt az orrnyálkahártyát ért ingermennyiség meg az emésztési végtermékek látványa, visszamenekültem a kocsiba, és jelentős szén-dioxid-kibocsátással száguldottam el a külvárosok felé, hogy ne üljön lelkünkre szenvedés, ne csípje testünket féreg.

Jöjjön, aminek jönnie kell.