Amit nem semmisítettek meg, azt ellopták. Amit nem loptak el, azt évtizedekre titkosították. Amit már nem titkosíthattak tovább, azt pedig alaposan összekeverték - valahogy így "jártak" az egykori állambiztonsági iratok a rendszerváltás óta: kézről kézre, hivatalból hivatalba - vagy a kazánba. Kis túlzással, erre jutott egyéves feltáró munkája után az a kormány által felkért szakértői testület, amely több mint négyszáz oldalas jelentésben foglalta össze, miért nem lehet már feltárni a magyar állambiztonság tényleges működését. A Kenedi János kutató vezette testület jelentése egyenesen úgy fogalmaz: alapvetően szemfényvesztés valamennyi eddigi átvilágítási törvény, illetve az egykori (pártállami) állambiztonsági iratok levéltári irategyesítését elrendelő 2003-as jogszabály is, miután a titkosszolgálatok egy része, a Nemzetbiztonsági Hivatallal (NBH) az élen, már korábban kivonta iratai nagy részét a törvény hatálya alól. Kenediék az iratok 1990-es "jogtalan eltulajdonítását" említik hangsúlylyal mint a feltárás egyik fő akadályát, igaz, azt is megemlítik, hogy az NBH ezt felismerte, és "alapvetően külső kényszer nélkül" megvált jogtalanul birtokolt iratainak egy-egy részétől a kilencvenes években - de korántsem az egésztől.

Fedett akták - egy polc a történeti levéltárban

A jelentés összegzése szerint egyre kevesebb, de továbbra is számottevő állambiztonsági (1990. február 14. előtt keletkezett) iratot őriznek az utódszervek: az öt titkosszolgálat, elsősorban az NBH és az Információs Hivatal, azaz a kémelhárítás és a polgári hírszerzés.

A szolgálatok évente adnak át iratokat a 2003-as irategyesítési törvénnyel létrehozott állambiztonsági szaklevéltárnak, amely az első, 1995-ös iratfeltárás idején létesült Történeti Hivatal utódja. A szolgálatok azonban ma is összességében 32618 minősített irattételt őriznek, többségüket a bizottság szerint fölöslegesen vagy jogellenesen. A visszatartott iratok közül alighanem az az 1551 irat a legérdekesebb, amely a "szupertitkos" főigazgatói, illetve bírói külön jegyzékeken szerepel (egyedül a Nemzetbiztonsági Hivatal külön listáján 757 irat van; egy-egy "irat" takarhat egy- vagy akár többkötetes dossziét is). Ezek egy részét Kenedi János végül is megnézhette, megállapítása szerint a listák megengedhetetlenül elnagyoltak, gyakran pontatlanok, követhetetlenek, az iratkezelés és nyilvántartás követelményeinek minimálisan sem felelnek meg.

A Népszabadság már a Kenedi-bizottság megalakulása előtt megírta, hogy a testület tagjai nem tekinthetnek bele a "szupertitkos" listákon szereplő iratokba, csak magukat a jegyzékeket nézhetik meg. A bizottság alkotmányellenesnek tartja a jogszabály ezen passzusát, amely "a vonatkozó törvényekkel ellentétben" létrehozta a minősített iratok újabb kategóriáját, mivel ezekre az iratokra nem vonatkozik az általános szabály, ezt a többi minősített (visszatartott) iratok jegyzékével ellentétben az állambiztonsági levéltár főigazgatója nem ismerhette meg - így a bírói felülvizsgálat lehetőségéből is kizárták -, miként az iratok átadását felülvizsgáló korábbi bizottság tagjai sem.

A szupertitkos jegyzékek komplett nyilvántartásokat takarnak, köztük például azoknak a külföldieknek a dossziéit is, akik a rendszerváltást követően is itthon "dolgoztak". Végül a bizottság elnöke betekinthetett az iratokba is, nemcsak a jegyzékekbe, de a legérdekesebb dokumentumokat Kenedinek sem volt módja tanulmányozni - csak ránézni. Arról a tizennyolc mágnesszalagról van szó, amely az NBH főigazgatói külön jegyzékén szerepel, s amely a rendszerből 1990-ben törölt adatbázisok másolatait tartalmazza. Ezek alapján rekonstruálhatnák a kutatók, hogy pontosan milyen iratokat semmisítettek meg a rendszerváltáskor. A szalagokon rögzítették ugyanis az állambiztonsági szervek operatív nyilvántartását, azaz a célszemélyek adatait, valamint az 56 ezer fős hálózati nyilvántartást, közkeletű nevén: az ügynöklistákat, továbbá az előzetes nyomozások adattárát, a Központi Kémelhárítási Adattárat, valamint az úgynevezett bizalmas nyomozások adatbázisát. Ezek a szalagok egységesen 2060. december 31-ig titkosak, holott az azokon szereplő adatok többségének a bizottság szerint már rég lejárt a titkossága. A szalagokkal Kenedi János sem ment sokra, mivel azokat csak speciális eszközökkel lehet lejátszani, amely eszközök ma már "nem állnak rendelkezésre". Beszerzésük a bizottság szerint aránylag kis ráfordítással járna. A bizottság szerint az NBH-nak nincs jogalapja a szalagok visszatartására, miként számos más iratéra sincs, ezeket mielőbb át kellene adni a szaklevéltárnak.

Kenediék alkotmányos aggályait csak növelte, amikor azt tapasztalták, hogy eltérő szabályok vonatkoztak az állambiztonsági levéltárra, mint például a Magyar Országos Levéltárra. Utóbbinál nagyobb a kutatói szabadság, arról nem beszélve, hogy a szolgálatok az állambiztonsági levéltárban őrzött, még titkos iratok felülvizsgálatát elvégezték, a levéltárnál nem. Így abszurd helyzet állt elő, mivel számos esetben a "tükröződő" (azonos, több levéltárban másolatban tárolt) iratok minősítése nem egyezik, azaz az egyik példánya titkos, a másik nem.

A jelentés másik érdekessége, hogy - ha nem is pontosan - következtetni enged arra, végül is mekkora arányban foglalkoztattak tovább egykori állambiztonsági ügynököket a rendszerváltás után megalakult utódszervek. A titkosszolgálatok ugyanis egyebek mellett arra hivatkozva is visszatarthattak iratokat a törvény szerint (a bizottság szerint javarészt fölöslegesen), hogy az iratban szereplő személy 1990-2002 között is az állományba tartozott vagy együttműködött. Összességében a Nemzetbiztonsági Hivatal minden második, az Információs Hivatal minden harmadik (a beszervezési dossziéknál csak minden tizedik), a Katonai Felderítő Hivatal minden ötödik (a hetvenes években keletkezett iratoknál viszont már minden második) tétel visszatartásánál erre hivatkozott. Kenediék moratóriumot ajánlanak a tovább szolgálók esetében: a védelmi idő lejárta után nyilvánosságra hoznának szinte minden adatot.

Kenediék szerint a kilencvenes évek tömeges, törvénytelen iratmegsemmisítései mellett az állambiztonsági iratok ide-oda tologatása jelenti a feltárás egyik fő akadályát, amivel az iratok eredeti rendje teljesen felborult, és az irategyesítési törvény "merőben önkényes" szempontjai következtében már feltehetően sohasem állítható helyre.