Thakács tavaly ugyanekkor Éva nővér tenyeréből ette a gyógyszert a külvárosi Életöröm Egészségközpontban, és elmélyülten csiszolgatta a sorozatban gyártott agyag domborműveket, amelyek télapót ábrázoltak. Ősz volt, pár hónap múlva karácsony. Aztán a tél vége felé jöttek a nyuszifigurák, közeledett a húsvét. Időnközönként abbahagyta a télapó-, később nyuszifigura csiszolgatást, letette az agyag domborművet, a csiszolópapírt, tekintete a semmibe révedt, mintha a szemközti falon futó vadszőlőt nézte volna, melynek lombozata a napok s hónapok során zöldből lassan sárga, majd piros lett, pirosból bordó. Aztán a levelek lehullottak, szürke-kopasz lett a vadszőlőborította tűzfal, csak a falra tapadó indahálózat maradt, s nagyon sokára kezdtek csak újra jelentkezni a rügyek, indokolatlanul és észrevétlen, a hideg tavaszi szélben.

Igen: egy évvel ezelőtt ilyenkor Thakács csöndesen morzsolgatta napjait az osztályon, s amikor épp jobban volt, magának sem merte bevallani: látta magát, amint szépirodalmi művekbe önti tapasztalatait.

- Úgy kell tenni, mint az igazi írók, a régiek, akik megjárták a poklokat, majd főnixként kiemelkedve remekművekkel traktálták az olvasótábort - gondolta Thakács. - Ha jobban megnézzük, nem is rossz itt. Jó, hogy itt lehetek - suttogta Thakács.

Az osztályon nem sírt senki, a megmentett öngyilkos, id. Kovács János állapota tovább javult, Varga néni szeméből eltűnt a tompa fény, mosolyogva csiszolta a gyertyatartó jászol állatkáit, és Thakács az ebédosztást várta.

- Én őrült vagyok, velem ne kezdj - mondta neki Anna, amikor Thakács megkérdezte tőle az ebédlőben, hány óra.

- Mert én, ugye, nem... - válaszolt hangsúlytalanul Thakács.

Mindezekhez képest - belátható - nem csekélység: Thakács most, egy év múltával, megy az utcán, s akkor észleli a dolgokat, amikor azok megtörténnek, nem fél perccel később, vagy fél évvel bekövetkeztük előtt.

Haladt tovább a népes sétálóutcán, zsongott a város.

- Most kellene megírnom az élményeimet - döbbent rá Thakács. De amikor elkezdte volna fűzni egymásba a gondolatokat, azok reménytelenül összegabalyodtak. Sőt amikor Thakács elemezni próbálta őket, kiderült róluk: nem is gondolatok. Csak valami hirtelen jött föllelkesültség termékei voltak, amiket nem lehetett gondolatokra váltani. Voltaképpen kimondhatjuk: Thakács nem gondolt semmire. Ha agyában elektródákat helyeztek volna el, hogy zölden világító lámpa jelezze, amennyiben ott benn megszületik egy-egy gondolat - hoszszú-hosszú percekig, csak néha-néha pislantva sötétlett volna a fényforrás.

Ment Thakács a városban, agyában e két fázis váltakozott: néha zölden fölvillant a fény, utána hosszan a semmi. Thakács ment, ment, nem figyelte, hogy merre jár. Aztán hirtelen magához tért. Távol immár a sétálóutcától, a város szélén, az Életöröm Egészségközpont kapuja előtt állt. Sehol forgalom, csak néptelenség és a némaság. Kezdtek színeződni a lombok, mint ugyanekkor, egy évvel ezelőtt.

- Egyszer sem élünk - suttogta Thakács.