Esti mozielőadás aggregátoros géppel
1910-ben 12 ezer 340-en éltek Kiskunhalas külterületén - közülük 3 ezer 94-en analfabéták. A városnak volt négy iskolája, de abba nem fért be minden gyerek. Többet nem tudtak, vagy nem akartak építtetni. Így aztán hiába volt kötelező az elemi iskola, sok gyerek nem tanulhatott. 1907-ben az önkormányzattól átvette az állam az iskolát - rögtön ez után a halasi országgyűlési képviselő követelni kezdte, hogy építtessen új iskolákat a kormány. Építtettek is - a halasi tanyavi-lágban pontosan nyolcat. Bogárzón 1913 februárjában nyílt meg az iskola - több, mint 80 gyerek járt oda. Eleinte nem sokáig bírták a tanítók. Csak akkor lett Bogárzón elég pedagógus, amikor 1920 után el kellett helyezni az elcsatolt területekről menekült tanítókat.
Jó ideig 70-80 gyerek szorongott az egyetlen tanteremben. Később két osztályt alakítottak: az alsósok délelőtt, a felsősök délután jártak. Sokan négy-öt kilométerről jöttek gyalog. Eltévedtek a ködben, megkergették őket a hamis kutyák. Néha annyira összefagytak, hogy egy órán át melegedtek a szenes kályhánál, mire meg tudták fogni a mártogatós tollat. A villanyt csak 1970-ben vezették be. Vezetékes víz sohasem volt a bogárzói iskolában. Mire megszokták volna az iskolatelevíziót, 1976-ban már be is zárták az iskolát: gyereket, tanítót beköltöztettek Halasra, a tanyai kollégiumba.
A bogárzói találkozót Szabó Károly önkormányzati képviselő és néhány társa szervezte. Őt itt nem politikusként tartották számon, hanem mint a legjobban focizó gyereket. Tizenegy órára megtelt az iskola udvara. Bajuszos öreg parasztemberek, városba szakadt öltönyösök lapogatták egymás hátát.
- Hát hozzám öregödtél, gyerök? - vette szemügyre egyik a másikat.
- Hívott az unokám, hogy költözzek be hozzájuk Halasra, de azt mondtam neki: idehallgass, engem a tanyán is megtalál a halottaskocsi - hallatszott ki egy másik társaságból.
Hallgattam egy kicsit az utolsó tanítónőt, Molnár Ferencné Pastrovics Etelkát is.
- Még nem voltam 18 éves, amikor a gyakorlóévben Bogárzóra kerültem. Negyvenhárom kisgyerek ült velem szemben a padokban.
- Hogyan tudott fegyelmet tartani? - kérdeztem.
- Akkoriban ez még nem volt probléma. Ezek a gyerekek olyan rideg életet éltek, hogy megtanulták megbecsülni a jót. Szerettem őket, és ők is engem.
- Volt kedvence?
- Mindegyik a kedvencem volt.
- Volt, aki később különösen sikeres lett? Aki karriert csinált?
- Mit nevezünk karriernek? Mindegyikük helytállt az életben - nézett rám szigorúan az utolsó bogárzói tanító néni.
Tallér László, aki 1957 és 1965 közt járt a bogárzói iskolába, szintén csak a szépre emlékszik.
- Mások voltak akkor a gyerekek. Szófogadóak, tisztelettudóak. Aki tanulni akart, az innen is feljebb jutott - emlékezett az ötvenes évei végén járó férfi. - Az iskolában volt könyvtár. Vasárnap misét tartottak, kedd esténként pedig mozielőadást egy aggregátoros mozigéppel. A könyvtárigazgató fuvarozta ide egy ős öreg Skoda Octáviával.
- Milyen filmet látott először?
- Az Egri csillagokat.
- Nem rosszalkodtak? Mit csináltak a nagyobb fiúk például a szünetekben?
- Hát fociztunk. Meg motoroztunk. Nagyon jól éreztük magunkat!
A nála egy korosztállyal idősebb Püspöki Istvánnak más jutott eszébe.
- A negyvenes években ide jártunk leventeoktatásra. A tanító volt az oktató. Aki nem futott elég gyorsan a fapuskával, azon végigvágott a derékszíjával. Vasárnaponként meg bált rendeztek. Akkoriban összemelegedtem a Franciska tanító nénivel. Öreglány volt, akkora a feneke, hogy alig értem körül. Csinált nekünk zsemlécskét - olyan volt, mint most a szendvics. Ott, nézze, ott a sarokban, annyi ásó, kapa volt bál idején, hogy csak na. Idejöttek Imrehegyről a legények, azokat nem szerettük. Készültünk egymás ellen. Itt nem lehetett verekedni, mert a leventeoktató csapkodott a kardjával, úgy tartott rendet. Akiknek bajuk volt egymással, azok kimentek a dűlőútra, és ott a sötétben elintézték.
Az egybegyűltek emlékeztek, iszogattak, bográcsban főtt birkapörköltet ettek. Nem a bogárzói iskolát sajnálták - hiszen nincs is már gyerek a tanyán, elmúlt az a világ. Csak az a kár, hogy vele múlt el az ifjúság is.
Sőt, lassan már az egész életük.
