Az amúgy sokféle konklúzióra jutó elemzők rendre megegyeznek abban: a naiv, szűk látókörű választók az okai, hogy a rivális politikai erők belekényszerülnek az ígérgetési spirálba.

Lehetne nyíltan hirdetni, hogy az a globális versenyképesség gránittalapzata, ha egy országban svéd színvonalon teljesítenek a munkavállalók, és kínai béreket kapnak érte. És hogy ez nemcsak ma van így, hanem mindig így lesz, az idők végezetéig - ha ezt mondanák, az egyenes beszéd volna. Ilyet azonban nem mondanak a népszerűtlenség, avagy a puszta realitás hívei - csak azt, hogy éppen még most nem jött el az ideje béremelésnek, nyugdíjemelésnek. Várni kell, mint a mennyországra meg a kommunizmusra. Ki kell érdemelni. Ha majd nő a termelékenység, még értékesebbek és kelendőbbek lesznek a magyar portékák, szellemi termékek, csábítóbb és komfortosabb a turizmus, nőhet a fizetés is. Ezt mondaná egy szakértői kormány, amelynek nem számítana a rokonszenv.

Az átlagemberek körében mindez annál az egyszerű és racionális oknál fogva nem népszerű, mivel számukra nem is ésszerű. Arra szoktak rá a rendszerváltozás óta, hogy négyévenként rendeznek egy nagy árverést, amelyen minél magasabbra srófolhatják a szavazatuk árát - legyen az béremelés, nyugdíjemelés, segélynövelés vagy egy tányér bableves a faluszéli szegénytelepen. Az ígérgető politikusok vagy teljesítik, amit kilátásba helyeztek, vagy nem - aki hatalomra kerülve hajlandó teljesíteni, amit a kampányban ígért, azt a többiek kárhoztatják, vagy kinevetik utólag. A választók azonban jól látják: a legjobb eszköz érdekeik érvényesítésére, ha a hatalmon lévőket már előre elrettentik a megszorításoktól.

Ebben a világban nincs hitele semmiféle szakmai józanságnak. Széles a szürkezóna a gazdaságban, igaz. No, de mennyi erkölcsi alapja van kifehérítésről beszélni az egymással összefonódott politikai és gazdasági elitnek? A nyilvánosságra kerülő botrányok lefolyása egyértelműen jelzi, hogy a folyamat nem ért véget a rendszerváltozást közvetlenül követő, zavaros években: a Tocsik-ügy, a Kaya Ibrahimok, a Postabank, a brókerbotrány utóéletéből "a nép" joggal vonja le azt a következtetést, hogy csak tőle várnának felelősségérzetet és öngondoskodást. Orbán azt hazudta nekik, rosszabbul élnek, mint négy évvel korábban, holott jobban éltek. Gyurcsány meg azt hazudta, hogy nem lesz vizitdíj - de lett. Hogyan hinné el itt egyetlen átlagember is, hogy bármilyen reform az ő számára haszonnal jár? Ha a rivális politikai csoportokat egyetlen ésszerűség mozgatja: hogyan kerülhetnének/maradhatnának közelebb a költségvetési/európai uniós húsosfazekához, akkor a választóknak sem marad más lehetőségük, mint kikövetelni az osztogatást és az ígérgetést. És lehetne jobb partnerük ebben, mint egy látványos fordulattal, amelyet a választók három "igen"-je okozott, ismét népbaráttá lett, a hatalmát, na jó, meg az új elképzeléseit szívósan védelmező kisebbségi kormány?