Egy-egy tétova vásárló kiválasztotta az egyik standot, és kért egy fél dinnyét, még inkább negyedet, egy kiló szőlőt, de ezzel a dinnyehegy nem lett kisebb, a szőlőhalom sem kevesebb, s odakünnről, a földekről, egyre jött az utánpótlás, teherautó-platókon. Az egyéb gyümölcsök, a szilva, az őszibarack föl sem tűntek. Itt-ott egy-egy sor füge is szerénykedett, belvárosi udvarok télről télre visszafagyó, százesztendős fügebokrai termették, idős nénik hozták a piacra. A legtöbb vásárló-nézelődő úgy ment el a dél-alföldi város piacának százszínű forgatagában a terepszínű, zöldes-szürke-bíbor füge előtt, hogy azt sem tudta, mit lát. Thakács vett tíz fügét, darabját százért.

- Úgyis meghalok nemsokára - közölte magával -, enynyi belefér.

Aztán idézett egy jelszót, amit nem tudja, hol olvasott: "Tenni akarsz a környezetért? Szabadítsd meg magadtól!"

Thakácsnak semmi kedve nem volt az üvegnyakban való tülekedéshez. Mert ami most kezd jönni, ami még csak alig körvonalazódik, az üvegnyakhelyzet, és eredménye, az üvegnyakhatás: a tömeg egyre nő, növekszik az üvegben a nyak előtti, tágas, de egyre telítettebbé váló térben, s csak az marad meg, aki át tudja préselni magát az üvegnyakon, az útszűkületen, s ki tud jutni az oxigéndús szabadba. A népesség nagy hányada, az ügyefogyottak, a hiszékenyek, a gyöngék kidőlnek, elpusztulnak, és akik keresztülkönyöklik-tépik-gyilkolják magukat az üvegnyakon, nos, azoknak utódai más emberek lesznek, mint a mostaniak - alapvetően megváltozik a populáció, s vele együtt a világ.

Thakács nem volt kíváncsi az eljövendő új populációra, az eljövendő új világra, a mostanira sem nagyon. Legszívesebben ki sem mozdulna a negyedik emeleti ablak mellől, ahol sok századjára olvassa el ugyanazt a részt ugyanabban a könyvben a lilealkatú madarak rendjéről. Thakács ebbéli tevékenysége egyfajta kábítószer-élvezet volt, a külvilág hatásainak tompítására - nem magába juttatta a tudatmódosító hatóanyagokat, hanem belsőleg állította azokat elő, megfelelő tartalmú szöveg olvasásával. A stációkat, mire sikerült ide eljuttatnia magát, hagyjuk.

- Na, ennek sem bonobó volt az őse - közölte magával Thakács, amikor észrevett egy ordítozó egyént a piac közepén, aki mintha már az üvegnyakban követelt volna jobb helyet magának. (A bonbobó, a törpecsimpánz ugyanolyan közeli rokona az embernek, mint a csimpánz, de míg a csimpánzok háborút viselnek egymás ellen, s alkalmanként ragadozók, a bonobók sosem. "Az emberi lélek jobbik énje bonobóból van" - ezt sem tudja, hol olvasta Thakács.) Ment tovább, tolongva a tömegben, a piacon.

A fecskék sem vették tudomásul, hogy vége a nyárnak, sőt Kisasszony napja is elmúlt - a néphit szerint ekkor kelnek útra a fecskék, s a madarak ezt általában be is tartották. De már rég tovatűnt nyolcadika, és még mindig ott rajcsúroztak a molnárfecskék a négyemeletes ház előtt. Thakács nézte őket: néha öszszetömörültek, és szokványos, rövid, biciklicsengő-szerű cserregésüktől eltérő, lágy jajongással ragadozómadarat jeleztek, mely madarat Thakácsnak sosem sikerült felfedeznie. Már-már hajlott föltételezni, hogy ok nélkül rémüldöznek a fecskék, de egyszer egy ilyen akció után pehelytollak érkeztek a magasból, elúsztak az ablak előtt, s az egyik megült a bádog ablakpárkányon.

Aztán megjött mégis az évszakváltás - valamikor szeptember közepéhez közel. Egy teljes napig zuhogott az eső. Ez már nem nyári vihar volt, nem zápor, nem zivatar. Nem dörgött, nem villámlott, csak esett, és másnapra: sehol a felhők - legalábbis az esőfelhők; néhány fehér felhőfoszlányt űzött-hajtott a szél -, hidegen sütött a Nap. A szoba is kihűlt, Thakács tréningruhát húzott.

- Az üvegnyakhelyzet első jele: lesz, aki be tud fűteni télire, lesz, aki nem - mondta magának. Nézett, nézett ki az ablakon, és látta: fecskék sehol. Csak a csörgőfák lampionszerű térbeliháromszög-termései zizegtek utcahosszat, csak a fehér felhőfoszlányok iramlottak a föl-fölerősödő, őszi szélben.