(Persze akkor érezné magát még jobban, ha gyorsan leoperálnák a falról a két winamp-vizualizációt futtató LCD-t.) Bármilyen meghökkentően hangozzék is, ebédelni érkeztem erre a helyre. Minden esélyem meglenne, hogy a szerencsétlen turisták elriasztására kifejlesztett tömegpusztító savanyú gulyáslevest, agyonklopfolt, avas morzsába hempergetett, büdös olajban tönkresütött száraz rántott bordát az obligát, emberi fogyasztásra alkalmatlan mirelitkrumplival, az olajos hagymán nyugvó, paradicsompürével túlédesített, vörösborral szétsavanyított, rossz marhahúsból egy hete felfőzött marhapörköltet és a világhírű magyar konyha többi címeres kreálmányát kapjam meg egy kisebb vagyonért cserébe, mint ahogy a környék összes turistacsapdájának áldozata. Ehhez képest okos, udvarias, diszkrét pincér hoz tökéletes borjúlábcarpacciót kucsmagombával, sült paprikából készült krémmel, kis ruccolával, fantasztikus harmóniában minden, aztán vörös tonhalat málnaöntettel, korianderrel, pedig a tonhal erős vállalás Magyarországon, de nem lehet hibát találni benne, aztán egy kis sonka, magyar sonka, de olyan, mint a világbajnok spanyolok, a legjobb ibericók minőségi kategóriája. (Baumgartnerék sonkája.
A Baumgartner névtől jön egy kis hidegrázás az emberre, még akkor is, ha nem
Renault-tulajdonos, mert ugye ott van az első magyar F1-es pilóta Moldova-novellákba illő tragikomikus, színmagyar története. Baumgartnerék nemrég mangalicákat kezdtek tenyészteni; spanyol módra félnomád körülmények között tartják az állatokat, futtatják, makkoltatják őket, hogy elkészíthessék a legjobb magyar sonkát. Elsőre gyanúsnak tűnt a történet, de ezzel a végeredménnyel nem lehet vitatkozni.) A szürkemarhagulyás consommé sajnos megvillant valamit a turistavakító álgasztronómiából, a múlt öröksége lehet, amolyan magyaros édes-savanyú, kilóg a menüből, lefele, sőt: méltatlan. De a lencsés rizottóra tálalt mangalicapofa helyreráz mindent: ez lenne az igazi Új Magyar Konyha. A bárány pedig egész egyszerűen a legjobb, amit valaha ettem, mutatja a szakács technikai felkészültségét: puha, omlós, kicsit sem száraz, aromás, még köret sem kéne hozzá, semmi, el lehetne így rágcsálni napokig. Nehéz ilyen tökéletesre sütni a húst. A desszertek is bravúrosak, bár ez annyira nem lep meg, deszszertügyben hatalmas fejlődést látok az utóbbi hónapokban: egy elegáns kis sorbet-sor és egy igazán tömény, inkább mousse-szerű csokitorta a Royal Tokaji 96-os eszenciájával (egy sz-szel!). Hát, nagyjából így telik a szombat kora délután, és az ember máris hajlamos kicsit optimistábban tekinteni a magyar jövőbe, így, a globális pénzügyi összeomlás közepén, a szokásos őszi zavargások előtt. Mintha egy normális nagyváros normális vendéglőjében lennénk, nem az 1978-ban itt felejtett, pofátlanul drága, de reménytelenül ócska ruhaüzletekkel, késő-kádári butikokkal, mekdoneldsszel, alvilági bárokkal terhelt, menthetetlenül külvárosi és posztszovjet Váci utca szomszédságában. Még akkor is, ha a pincér elárulja, hogy Bécsben szerzik be az alapanyagokat, mert itthon egyenetlen a színvonal, és odakinn még olcsóbb is sok minden. Az osztrák-magyar gasztronómiai kooperáció persze nem új, de régen pont fordítva ment ez: bécsi vendéglősök kreálták és készítették magyar alapanyagokból a ma már tősgyökeres magyarnak nevezett pörkölteket, leveseket.