Tizenkilenc-húsz évesek voltunk.

Ezer szállal kötődött az ország múltjához, gyerekkorának tájaihoz, a magyar és az európai kultúra értékeihez, gondolkodóihoz, művészeihez, nagy teljesítményeihez és mély szenvedéseihez. A katolikus, kicsit, de nem nagyon labanc Dunántúl volt a hazája, a maga szelíd dombjaival s történelmével, "aranyos lapályaival", a maga dolgos, tisztességes, minden hisztériától mentes népével, Mária Terézia építette iskoláival, Deák és Eötvös szabadelvű szellemével, barokk templomaival, Maulbertsch freskóival, Sümeg és Kőszeg polgárházaival, Beethoven és Haydn távoli múltból visszacsengő dallamaival.

Egész életét és munkásságát a gondolati gazdagság, eleven elemző s kritikai szellem, gondolkodói elmélyülés jellemezte. Ezt tette a késő huszadik század legjelentősebb magyar irodalomtörténészévé és európai szintű gondolkozójává. Korszakait és szerzőit, a XIX. század íróit, kritikusait, Arany János líráját, Arany Lászlót, Péterfy Jenőt, Kosztolányit, József Attilát, Pilinszkyt, a kor táradalom- és eszmetörténetébe, filozófiai gondolkodásába, zenei és művészeti életébe mélyen beleágyazva elemezte, s ezzel a kor egyik legjelentősebb művelődéstörténeti iskoláját teremtette meg.

Az üres, sterilnek érzett racionalizmussal szemben az embert, a világot a maga gondolati és érzelmi gazdagságában, múltjában, vágyaiban, hiteiben és félelmeiben, harmóniáiban és diszharmóniáiban akarta megismerni és megérteni. Lét- és történetfilozófiai megalapozottság nélkül nem érthetők meg az irodalom igazi, nagy művei. Az irodalmi műveket nem egyszerűen irodalmi alkotásokként vizsgálta, hanem mint az emberi lét, emberi sors titkaival, kétségeivel és fájdalmaival való küzdelem dokumentumait. "Minden igazi mű - írta - az elmúláson, a halálon aratott győzelem. A létezés egyetemességének gyönyörűsége és gyásza" sugárzik belőlük.

Egész életében irtózott a handabandázástól, az üres ideológiákat kongatóktól, az "önámító mítoszoktól", a ráció steril akrobatamutatványaitól, "a "progresszív fecsegőktől", az "embernyomorító politikát kiszolgáló" tollnokoktól, az "évenként újabb és újabb spanyolviaszt kitaláló", divatmajmoló értelmiségiektől, a baloldaliság vagy a nemzetieskedés ópiumát szívó izgágáktól, s mindazoktól, akik "fölényes intoleranciával" azt hiszik s hirdetik, hogy birtokában vannak a végső igazságnak.

Mindannyiunk számára figyelmeztető, korszakos dokumentum a tanítványaival együtt írt Az el nem ért bizonyosság című kötet, amelyben hangsúlyozza - Jaspers, Heidegger, Gadamer, Karl Löwith gondolatait remekül továbbgondolva -, hogy nincs végső és kizárólagos igazság: folytonos kritikával, önreflexióval, csak másokkal állandó eszmecserében lehet keresni az igazságot és azt "a reményt és lehetőséget", hogy a létnek legalább egy-egy mozzanatát megismerheti az ember.

Munkásságát mindvégig a megismerés vágya, az élet ezer sokféleségére odafigyelés, a kritikai szellem, a szigorú fegyelem, a mások iránti türelem, a gondolkodói áhítat és elmélyülés jellemezte. S ami talán még fontosabb: Heidegger tanítványaként fiatal korától fogva alapélménye volt - mint ahogy az volt kedvenc szerzőinek is, Hölderlinnek, Rilkének, a kései Kosztolányinak, József Attilának, Pilinszkynek - az emberi lét törékenysége és múlandósága. Az, hogy a semmiből vagy legalábbis az ismeretlenből jövünk és a semmibe, vagy legalábbis az ismeretlen sötétségébe távozunk el innen. Bátran, szelíd rezignációval nézett előre, abba az ismeretlen világba, amelynek küszöbét most, csendesen, békében átlépte.

Erre a szelíd, rezignált, szép mosolyára emlékezzünk.