Most ne vegyen levegőt, mert érzéstelenítő aeroszolt fecskendezek a garatjába! Erre azért van szükség, hogyha bevezetjük az eszközt, ne irritálja annyira a torkát. Úgy, ni! Egy puff, és még egy. A másodikat tessék nagyon megbecsülni, mert hivatalosan csak egy adag járna, de a szerkesztő úr régi kuncsaft, ne rajta takarékoskodjunk ugyebár! Majd behozom máson. Az az igazság, hogy mostanában nagyon nézik a gyógyszerfelhasználást, és különösen érzéstelenítőből fogy több. Szerintem azért, mert a költségvetési megszorítások óta érezhetően lejjebb ment a lakosság fájdalomküszöbe. Ez megérne egy nagydoktori disszertációt is, de kinek van erre ideje?

Miért tetszik kékülnie a szerkesztő úrnak? Ja! Persze, most már nyugodtan lehet újra lélegezni! Úgy. A vizsgálat előtt szignálnia kellene ezt a papírocskát, hogy önként vetette alá magát a beavatkozásnak... Ahogy így mondja, tényleg van a szövegnek egy olyan stichje, mintha a saját halálos ítéletét írná alá, de hát nekünk is védenünk kell magunkat, hogyha valami komplikáció lépne fel, nehogy perelhetők legyünk ugyebár. De megnyugtatnám, hogy van ugyan a beavatkozásnak némi rizikója, de tízezer esetből átlagosan egyszer fordulhat elő probléma. És én már legalább tízezerszer nyomtam le a csövet, de eddig semmi komplikáció se volt... Oké, csak 9999-szer, reszkessen az, aki maga után következik!

De félre a tréfával! Nem akarom összetrutymózni az ingét, úgyhogy azt le kéne vetni. Oda, a fogasra! Aztán feküdjön fel az ágyra, a bal oldalára! Úgy, és kérek egy nagy ÁÁÁ-t! Hoppá, már benn is vagyunk!

Na, most, az egyáltalán nem lesz jó, ha a szerkesztő úr itt vonaglik, fuldoklik, és öklendezik, mert akkor tovább fog tartani a vizsgálat, és nem akarom megváratni azt a cirka harminc beteget, aki kint ücsörög a folyosón ugyanerre az élményre várva.

Mély levegő, lazítás! Már lent vagyunk a duodénumban. Az az igazság, hogy ennél már sokkal vékonyabb csövek is léteznek, de nekünk nem volt akkora szerencsénk, mint a másik kórházi osztálynak az emeleten, mert őket megszűntették. (A bulbus nyálkahártyája ép, a pylorus jól zár.) Két nap múlva minden használható műszer eltűnt, a harmadik napon még a szögeket is kilopták a falból. (Az antrum redőzete ép, a perisztaltikus hullám végighalad rajta.) Most kiderült, hiba volt a megszűntetés, és újra indították őket. (A corpus és a fornix rendben.) Minden cuccból vadonatújat kaptak. Az már a szerkesztő úr peche, hogy felülről kell bedugni a csövet, és nem alulról. (A nyáktóban víztiszta folyadék van.) Ha aranyérproblémái támadnának, bátran tudom ajánlani felújított részlegünket...

Oké, hörögni lehet, az megengedett. Hát, szerkesztő úr, vannak itt hegek a cardián szép számmal. Egy-egy régi fekélyecske. Egy-egy emlék a régi főnököktől, szerelmektől, barátoktól, esküdt ellenségektől. Régi történetek vannak itten hegekeben felírva a gyomra falára. Meg aztán én a szerkesztő úr helyében a vörösbort sem erőltetném annyira, ha érti, mire gondolok. Aha, most már látom, mi az, ami fáj. Jogos! Ebből kicsípünk egy darabkát a szövettannak. Nem fog fájni. Fájt? Tévedtem. Most már jövök kifelé ezerrel!

...Fel lehet öltözni. Sajnos csak egy példányban tudom kinyomtatni a leletét, mert az a két csinos hölgy a háttérben, aki olyan érdeklődve szemlélte a szerkesztő úr szenvedését, a minisztériumból jött, és az A4-es papír felhasználását ellenőrzi. Muszáj takarékoskodni ugyebár. Persze, amikor a minisztérium éppen azt ellenőrzi, hogy a betegek minden előírt papírt megkapnak-e, akkor nyomatjuk ezerrel, fél nap alatt megtelnek a szemetesvödrök leletekkel a folyosón... No, de ez már az én fekélyemről szól, nem a magáéról.

Kérem a következőt!