Akik ennek az alföldi településnek a régi, gödrös aszfaltcsíkokkal szabdalt piacán a hullámlemezből, fahulladékból összetákolt bódéikban vagy kofaasztalain árulták a portékát, azok nagy része ma is itt árul. De ezt az új piacot már csarnoknak hívják.

A hét két napján a piac a régi: s ilyentájt érdemes kétszer-háromszor is végigballagni az asztal- és pavilonsorok között, mindenki mindenkivel szóba elegyedik. Az alma áráról társalognak hosszan, s arról, ki ment férjhez kihez, ki vált el, és miért, kinek született gyermeke. A szomszéd faluból a kertjében bokrosodó virágtövek feleslegét busszal, vödörben ide fuvarozó nyugdíjas hölgy már krizantémot árul, törzsvevőköre sopánkodik. "Milyen gyorsan elszaladt ez
a nyár is!"

Egy fiatalasszony a zöldségesstandja mögött felnevet, amikor a vevője szóvá teszi, hogy hétről hétre soványabbnak látszik. Fogyókúrázik, vagy valami baj van a családban? Megtárgyalják az élet nehézségeit, miközben mellettük egy dísztököt és apró, színes kukoricacsöveket árusító aszszony előkap a pultja alól egy elképesztően rücskös tököt: "Ezt nézzék meg, ez mind annak a szörnyű jégverésnek a nyoma, ami júliusban az egész határt letarolta!" A jégverésre természetesen mindenki emlékszik, s így szüret előtt, a szőlőskertekben esett károkat is kibeszélik. Hirtelenjében nem is érteni, mit keres az a sátor a bejárathoz közel, amelynek vásznára azt írták ki arasznyi betűkkel: "Meghallgatlak-sátor". Az alatta üldögélő fiatalember - egy tábla szerint "a frontvonalban" - azok meghallgatására vállalkozott, akik magánéleti vagy szenvedélybetegségük problémáit szeretnék valakivel megosztani.

Itt azonban vagy nem akad ilyen személy, vagy akire vonatkozna a hívó szó, annak esze ágában sincs, hogy a fiatalembertől segítséget kérjen.

Lehet, hogy korábban már alaposan kibeszélte magát.