Szögezzük le az elején: a Klubrádió indulásakor az újszülöttön nehéz lett volna felismerni a szeplőtlen fogantatás jegyeit. Az adó a Rádió M Classic hullámsávját nyerte el, kifejezetten azzal az ígérettel, hogy az Autóklub rádiója lesz, és a nap 24 órájában közlekedési információkat fog sugározni, némi zenei aláfestéssel.

Aztán a valóság másként alakult, arra pedig már csak a legjobb memóriájúak emlékeznek, hogy a norvég hátterű Classic kivételesen tisztességes szereplője volt a magyar rádiópiacnak (betű szerint betartotta, amit a frekvenciapályázatban vállalt: igényes komolyzenét sugárzott felkészült műsorvezetőkkel, de nagyon kevés szöveggel) – ellentétben másokkal, akik nagy ívben tojtak az ígéreteikre, mégsem lettek kiseprűzve a magyar éterből.

A frekvenciák osztogatása Magyarországon a rendszerváltás után is megmaradt politikai ügynek: a hullámsáv tipikus "szűk jószág", amire jellemzően nagyobb az igény a kínálatnál, a közvélemény befolyásolásának lehetősége pedig "nemzetstratégiai kérdés". A döntés jogát az állam mindig magánál tartotta, és igyekezett rendre szakmainak láttatni – akkor is, amikor az ORTT közvetítette a kormányzati akaratot, és akkor is (mint esetünkben), amikor az NMHH.

A Klubrádió kiebrudalásakor – ahogy fentebb jeleztük – ezzel együtt bőven lenne ok visszafelé mutogatni (magunk közt szólva két irányba is: 1998 végén, amikor a hivatkozott döntés megszületett, már a Fidesz kormányzott, és a frekvenciákat klasszikus pártalku keretében osztogatták – gyakorlatilag riszteltek rajta az MSZP-vel), ez azonban a lényegen mit sem változtatna.

Az állam egyik hatósága most az elegancia és a függetlenség látszatát mellőzve, egypárti logikával elveszi a szót egy világnézetileg kétségkívül balra húzó, értelmes közéleti funkciót jól betöltő közéleti adótól, amelyre ráadásul hallgatói igény is van.

Ezzel a rádiózásban olyan egyszólamú tájékoztatási rend alakul ki, amelyre idehaza több mint húsz éve nem volt példa: a nagy kereskedelmi adók (a médiahatóság legutóbbi felmérése szerint) a megszólalási arányokat tekintve szélsőségesen kormánypártiak, a Kossuth és a Petőfi a kormányközeli hírgyár termékeit reciklálja, más hang pedig nincs, ami tömegekhez eljutna.

Az Új Színház igazgatóváltása ügyében komoly emberek szájából is rendszeresen elhangzik az az érv: nem baj, ha vitatható pedigréjű figurák kerülnek pozícióba, az a perdöntő, hogy a "nemzeti oldal" is megérdemel egy pódiumot a fővárosban. Most kiderült: akik a jobboldalon a passzátszelet fújják, azok a szalonnácik elvárásait lényegesen többre értékelik, mint az ugyanúgy létező (választó, adót fizető stb.) baloldali közönség hasonlóan legitim igényeit, utóbbitól ugyanis szívfájdalom nélkül elveszik a mikrofont.

Az már csak a hab a tortán, hogy a megfontolt döntés mögött most az egykori ORTT büdzséjének legalább a háromszorosával gazdálkodó NMHH áll. Pedig ahhoz, hogy ezek a papírforma-eredmények megszülethessenek (ebben az országban hónapok óta mindenki tudta, hogy a Klubrádióra lakat kerül), fölösleges egy méregdrága mamutintézményt fenntartani.

A pénz mehetne – mondjuk – a rezidenseknek, a cenzorhivatalba meg elég lenne egyetlen ember, aki, mielőtt a papírokat aláírja, betelefonál a miniszterelnök hivatalába, és megkérdezi, hogy ki kerüljön adásba.