Mindenszentekkor közös napon az összes szentet ünneplik, vagyis „valamennyi megdicsőült lelket, akikről sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg". Mindenszentek a kötelező egyházi ünnepek közé tartozik, ezért a hívek számára előírás a szentmisén való részvétel.

Fotó: Czeglédi Zoltán / MTI

Keleten már 380-ban megülték ezt az ünnepet, minden vértanúról megemlékezve. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki – miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont – 609. május 13-án Mária és az Összes Vértanúk tiszteletére szentelte fel.

III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek" emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep.

„Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat" – hangzik fel az ünnepi mise könyörgése mindenszentekkor. E szavakkal „a már mennybe jutott, üdvözült hívek közösségének, a diadalmas egyháznak a közbenjárását kéri a földön élő lelkeket egybefogó, küzdő egyház".

Halottak napján, azaz november 2-án a katolikus egyház ünnepélyesen megemlékezik minden elhunytról, de „különösen is a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről".

Az egyház – olvasható a tájékoztatóban – a feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Az egyház kezdettől fogva imádkozik a megholtakért.

Szent Odilo cluny-i apát kezdeményezte, hogy miután mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is emlékezzenek meg. 998-ban kezdték az ünnepet, majd a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt.

Az egyház az ünnepen „bizalommal kéri" a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket".

„Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett" – testvére haláláról elmélkedve Szent Ambrus püspök e szavakkal foglalja össze a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról.