Megtorlás, vagy igazságétel a pártállami diktatúra bűnöseinek felelősségre vonása? Bosszú, leszámolás, ha évtizedekkel később, visszamenőleges hatállyal töröljük el a bűnök elévülését, vagy jogszerű elszámoltatás? Húsz év után még mindig - vagy már megint - ugyanott tartunk: a múlthoz való viszonyulásról nemcsak Kónya Imre és Pető Iván, a rendszerváltás két ikonikus figurája, az elmúlt húsz év egyik legnagyobb port kavaró politikus vitájának résztvevői gondolkoznak ugyanúgy, de a politikai napirenden is megint ugyanaz a sláger.

Elsőre nem jött be

A rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legjelentősebbjének mondják Kónya Imre és Pető Iván 1991. november 16-án megtartott vitáját. Az akkori legnagyobb kormánypárt (MDF) és a legnagyobb ellenzéki párt (SZDSZ) frakcióvezetője a kommunista diktatúra bűnöseinek utólagos felelősségre vonhatóságáról vitatkozott a Testnevelési Főiskolán, az MTV kamerái előtt. A közönségből folyamatosan bekiabáltak, Petőt többször kifütyülték, Feledi Péter műsorvezető és a két politikus együtt próbálta csitítani az elszabadult indulatokat a  MDF-szimpatizánsokkal felülreprezentált tömegben. A vita egyik legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor egy nyugdíjas hozzászóló elmesélte, hogyan alázták és kínozták a börtönben az ávósok. A vitából politikai botrány lett, a törvényt pedig, amely kiváltotta (a Zétényi-Takács féle igazságtételi-felelősségre vonási törvény) a Sólyom-féle Alkotmánybíróság megsemmisítette.

Na majd most?

Azóta ugyan történtek többé-kevésbé komoly próbálkozások a pártállami diktatúra irányítóinak felelősségre vonására, és a múlt feltárására, de most először tűnik úgy, hogy ez alkotmányosan meg is oldható. Legalábbis már maga az alaptörvény preambuluma is tartalmazna egy olyan kitételt (tagadjuk a diktatúrák embertelen bűneinek elévülését), amire alapozva - a most benyújtott felelősségre vonási törvénytervezet elfogadása esetén - akár büntetőeljárásokat is indíthatnának, legyen szó akár az ötvenhat utáni megtorlásokról, sortüzekről, vagy akár a késői Kádár-rendszer idején történt visszaélésekről. Olyan bűnöket üldözhetnének, amelyek már az "átkosban" is bűncselekménynek minősültek, de azokat politikai okokból nem nyomozták ki.

Előny Petőnél

A Kónya-Pető vita "újrajátszására" tehát a húszéves évforduló mellett az újabb el/leszámolási törvény adott apropót. A szervező Nyílt Társadalom Archívum (OSA) jóvoltából Pető már eleve kapott némi "igazságtételt", amennyiben a széksorokat ezúttal nem töltötték fel emdéefesekkel meg ötvenhatosokkal, így ő sem kényszerült állandó magyarázkodásra, mint húsz éve. Másfelől viszont az első vita nyertesének, Kónyának sem kellett attól tartania, hogy a liberálisok lehurrogják. Ha volt tehát valami különbég a két vita között, az a közönség derült higgadtsága, meg talán az, hogy mindketten valamelyest megfáradtan, meg aztán "otthontalanul" ültek az asztalnál (mindketten kiszálltak a politikából, egykori pártjaik pedig eltűntek a süllyesztőben). Viszont hamar előjöttek a régi ellentétek, gyorsan visszarázódtak régi szerepükbe.

Provokálni akart

A Testnevelési Főiskolán történtekre visszaemlékezve, Pető Iván azzal kezdte, hogy miután már érkezésekor kifütyülték, felismerte, hogy a helyi közönséget úgysem fogja tudni meggyőzni. Ezért őket inkább provokálni akarta, így szembesíteni a tévénézőket azzal, hogy ezzel az igazságtételnek nevezett törvénynek beláthatatlanok lesznek az érzelmi következményei.

Kinek volt igaza?

A '91-es vitában pedig Pető Iván szerint formálisan neki volt igaza, hiszen az Alkotmánybíróság visszaigazolta, hogy a Zétényi-Takács törvény nem jogállami megoldás. (Az akkori és részben a mostani vitájuk tömören arról szólt, hogy a jogbiztonság, vagy az igazságszolgáltatás a fontosabb, ha a diktatúra vezetőinek számonkéréséről van szó, avagy jogállamban lehetséges-e visszamenőleg átírni a bűncselekmények elévülési idejét - kivonva abból a diktatúra korszakát. Kónya szerint ez nemhogy alkotmányos és lehetséges, de az igazságtétel kötelességük is; Pető amellett volt, hogy demokráciában ilyen nincs, és különben sem fogja lehűteni a kedélyeket ez a törvény, olyan kevés embert - jó esetben százat - lehetne így felelősségre vonni,  ha egyáltalán bizonyítani tudnak még bármint negyven év után.) Meg aztán abban is neki volt igaza, tette hozzá, hogy az SZDSZ nem fog ebben tönkremenni (az 1991-es vita egyik hozzászólója jósolt csúfos véget a pártnak 1994-re), mivel 1994-ben kétszer annyi szavazatot kaptak, mint az MDF.

A nevető harmadik

Kónya Imre azzal indított (most), hogy szerencsés az az ország, ahol a rendszerváltás időszakában az a legnagyobb botrány, hogy bekiabálnak politikusoknak. Azt viszont az igazságtétel kudarcának tartja, hogy húsz év múltán megint asztalra került az igazságtétel ügye. És ez nem jogi felfogásbeli különbség miatt alakult így szerinte, hanem azért, mert a demokratikus kerekasztalnál az öt antikommunista párt nem tudta közösen megoldani. Az SZDSZ azért nem volt érdekelt megállapodásban szerinte, azért ment át "merev ellenállásba", mert azt akarta, hogy minél előbb bukjon meg az Antall-kormány. A demokratikus ellenzék pártjainak megosztottsága, acsarkodása pedig a szocialistáknak kedvezett, akik aztán nevető harmadikként nyertek sőt abszolút többséget szereztek 1994-ben. Pedig negyven év kommunizmus után az első szabadon választott parlamentben illett volna együtt fellépnie az ellenzéknek, hogy "megpróbáljunk tisztaságot tenni a fejekben", hogy az emberek lássák, ezek igenis bűnök, a jövőnek pedig megüzenve: ha valaki elég erőszakos ahhoz, hogy huszonöt éven át hatalmon maradjon, ne higgye, hogy megúszhatja.

A kisebbik rossz?

Az SZDSZ azzal indult a rendszerváltásba, hogy nem kíván büntetőjogi felelősségre vonást - ismételte a húsz évvel ezelőtti önmagát Pető, akkor is a tényfeltárást és a morális igazságtételt pártolták. A nép igazságtételi igényének forrását a rendszerváltásban való csalódottságban látta és látja - nem mintha olyan elsöprő igény lett volna. De azt is változatlanul úgy gondolja Pető, hogy nem nagyon van jogállami normákkal összeegyeztethető megoldás; olyan, ami elér minden bűnöst, de nem hurcol meg ártatlanokat. Ami viszont jogállami megoldás: a múlt feltárása, az pedig azóta sem történt meg, az állambiztonsági ügynök ügyeket nem lehet megismerni, és még mindig a titkosszolgálatok döntik el, milyen pártállami (állambiztonsági) iratokat adnak át egyáltalán a levéltárnak.

Rend a fejbe

A vita innentől átcsapott ügynökügyezésbe. Miután Kónya egy állambiztonsági, pártállami múltat kutató intézménybe csöppent, tele kutatókkal, rá is lépett az aknára, amikor közölte, hogy mindent lehet ma már kutatni. A morgás hallatán aztán úgy korrigált, akkor lehet, hogy nem, de ő nem szakértő (később azzal vágott vissza, hogy az SZDSZ-nek volt nyolc éve kormányon, hogy kutathatóvá tegye az állambiztonsági iratokat,amiből aztán hosszas vita kerekedett arról, hogy kisebbik koalíciós pártként mennyit értek el a liberálisok és mihez képest.)

Azt viszont Kónya is aláírta - így húsz év távlatából, de főleg Horn Gyula hatalomra jutása óta -, hogy a rendszerváltás után valóban nem volt a társadalomban elsöprő igény a felelősségre vonásokra, "nem volt bosszúvágy".  Aki lopott téglával építkezett, szerinte attól félt, hogy "előveszik a purifikátorok". Szóval ez Kónya Imre szerint sem volt politikailag "nyerő dolog", de akkor is meg kellett volna csinálni, pont azért, hogy ne kelljen még húsz év után is ezzel kínlódni. No meg azért, hogy "hogy rend legyen a fejekben".

Orbánon a sapka

Most, hogy a rendszerváltó pártok közül már csak a Fidesz maradt talpon, úgy néz ki, behozzák a "lemaradást", és teljesítik az egykori MDF nagy álmát a Zétényi-Takács törvény leporolásával. Hacsak Orbán Viktor miniszterelnök nem fogadja meg a saját 1991-es jótanácsát Kónyának az igazságtételi törvény veszélyére: "Figyelj, ezt nem csináljátok jól, mert mindenki rátok fog haragudni; aki nem kapott semmit, az azért, aki kapott, az meg azért, mert keveset kapott."

Kónya és Pető