Ködbe veszők
Napokon át, ha kinéztünk az ablakon, csak a rémes szürkeséget láttuk. Ködbe burkolóztak a házak, nem lehetett ellátni a túlsó sarokig, és a semmi még cuppanósan nedves is volt, tetőtől talpig összevizezte az embert, pedig nem is esett.
Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Ködszitálás – legalább a neve szép. Ezen a fotón azonban nem ez a piszkos és rosszkedvű város köszön vissza, hanem a téli mesevilág. Valami ilyesmire gondolunk a nyári negyven fokban, amikor jólesik felidézni a téli csikorgó fagyot meg a szikrázó havat és a neszt, ahogy a korcsolya surrog a jégen. Na persze, mert az ember sosem úgy képzeli, mint gyerekként a Műjégen, egymagában rója a köröket, pirosra fagyott kézzel veri le a nadrágjáról a latyakot, és legszívesebben sírna, hiszen a fiúk már megint fellökték, ahogy végigcikáztak a tömegben a príma hokikorcsolyájukkal.
Nyáron elképzelve a tél csupa narancsillat, forralt bor, ragyogóan kivilágított, vásári kavalkáddal teli utca és prémes puhaság.
Meg csudálatos, még a csikorgó hideget is legyőző boldogság. Mint azon a ronda ködös napon, amelyiken elkészült ez a kép.