Kényszervállalkozások helyett önálló szellemi foglalkozást!
Olyan, gazdaságilag és szervezetileg ellehetetlenített, morálisan erodált egészségügyi ellátórendszerrel érkezünk a parlamenti választásokhoz, amelyet ma kizárólag az egészségügyi dolgozók hivatástudata tart össze. A munkavállalóknak ezt a csoportját partnerként kezelni: ez az első kívánalom az új hatalom felé.
Mindenféle reform, jobbító kormányzati törekvés kompetens végrehajtói mi vagyunk, szükséges, hogy az új hatalom ennek tudatában, a velünk való közmegegyezés alapján kezdjen munkához.
A kívánatos változások egyik alappillére a háziorvosi praxis orvosszakmai, népegészségügyi és gazdasági újragondolása. Az értékén fizetett háziorvosi tevékenység: kisközösségek szervező ereje, sokakat (gyógytornászok, szakasszisztensek, betanított házigondozók, stb.) foglalkoztató vállalkozó, népegészségügyi feladatokat ellátó kompetenciaközpont.
Mindezek társadalmi hatása pontosan mérhető (még ha csak a foglalkoztatás javulására gondolunk is!).
Gazdasági újragondoláson azt értem, hogy a kényszervállalkozások helyett az önálló szellemi foglalkozású státusz váljon domináló létformává a háziorvosi rendszeren túl a szakorvosi ellátásban is.
A szakorvos új státusza járjon együtt közvetlen közfinanszírozási szerződéssel és személyes felelősségbiztosítással. A szakorvosi praxis rendelkezzék olyan szakmai kompetenciával, hogy döntésképesen gondoskodhasson a betegekről a járó- vagy fekvő ellátás során. Ez a változtatás lehetőséget adna egy átfogó, célorientált , adópolitikai oldalról is támogatható szakmai továbbképzési rendszer kialakítására, az önkormányzatokkal és az egészségügyi intézményekkel a szakmaiság talajáról tárgyaló, öntudatos orvosréteg kialakulására. Így végre megvalósulhatna az, hogy a közbiztosító ne a politikai okokból érinthetetlen intézményrendszer fenntartását, hanem a tényleges betegellátást finanszírozza, elfogadva az orvosszakmák által kidolgozott nemzetközi ellátási útmutatók ajánlásait.
Bizonyos, hogy újra kell gondolni az ellátást végző intézményrendszert tulajdonosi oldalról is. Régóta kívánatos lenne a progresszív ellátási szintek visszaállítása, akár kétszintes formában is (az ország területét egyenletes lefedő területi ellátó intézmények, s az általuk beutalt betegekkel táplált „high tech" ellátóközpontok formájában, az utóbbiak esetében nyilvánvalóan az egyetemekre és a kiemelt országos intézetekre gondolok).
Az egészségügyi dolgozók életút-modellje sem kidolgozott. Ha ezen a téren nem történik változás, elfogynak a műtősnők, altató-asszisztensek, röntgen-asszisztensek, s sorolhatnám még azokat a szakterületeket (benne kiemelten az ápolási tevékenységet) ahol már most is súlyos munkaerőhiánnyal nézünk szembe.
Nem megkerülhető a magántőkének a közfinanszírozott ellátásba történő bevonásának kérdése. Nyilvánvaló, hogy átlátható, jól ellenőrizhető viszonyok között bizonyos területeken egyértelműen helye van a magántőkének: itt mindenekelőtt a háziorvosi és szakorvosi praxisok fejlesztésére, a területi ellátás színvonalának emelésére hívom fel a figyelmet. Miért ne építhetne saját pénzén rehabilitációs szakrendelést (a hozzá tartozó tornateremmel, fiziotherápiás egységgel, megfelelő személyzet alkalmazásával) egy háziorvos?
Miért ne kaphatna ehhez fejlesztési banki kölcsöntőkét, amelynek fedezeti eleme a háziorvos közfinanszírozása lenne? Gondoljuk át, micsoda fellendülést hozna ez a területi ellátásban! (Nem kéne egy vidéki betegnek akár két órát is utaznia egy félórás gyógytornáért, stb.)
Mekkora megtakarítás jelentkezhet a fekvőbeteg-oldalon, stb. Sokakkal ellentétben én a nagyberuházásokat állami feladatnak látom, központi kapacitástervezés és népegészségügyi szükségletek alapján, míg a helyi ellátási formákban adnék tág teret az orvosok, gyógytornászok, más egészségügyi dolgozók üzleti befektetéseiből létrejövő egzisztencia-vállalkozásoknak. Nyilvánvaló, hogy ehhez átlátható közfinanszírozási viszonyok, kiszámítható bevételek kellenek, az OEP oldaláról ennek kellene megfelelni (beleértve a szigorú ellenőrzés szakmai és pénzügyi feltételrendszerét is.)