A Kádár-korszakban az ország az úgynevezett gulyáskommunizmusban tengődött, melynek lényegét úgy tudnám visszaadni, hogy a kondér szélét elvileg a munkás, a paraszt és az értelmiségi (író, filozófus, futballedző) egyaránt megmarkolhatta. Ma ez másképp van, s ebben sokat segít a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ami nem tévesztendő össze a kommunistáknak azzal az ígéretével, hogy a javakból mindenki egyformán részesülhet. Dolgozatomban – melynek témájául a Kádár-korszak mindennapjait választottam – erre hoznék kőkemény példákat.

A rezsim nagyon veszélyes mindennapjairól annyit tudok még elmondani, hogy (noha nem éltem benne) eléggé vicces lehetett. Ezt az országon végigsöprő Kádár-viccekkel tudom igazolni. A forrás nagyapám, aki a hatalom megtévesztése céljából az MSZMP-be azért lépett, hogy belülről bomlasszon. Miért készülnek a söröshordók alumíniumból? - kérdezte a felülről megfélemlített lakosság a dühöngő Kádár-korszak kellős közepén, az Illés, a Metró és az Omega zenekarral „enyhített” 1968-ban. Azért nincs fahordónk, mert egy Kádárunk van, ő is az oroszoknak dolgozik. Ez a vicc is jól jelzi, hogy milyen sötét elnyomás uralkodott a totális évtizedekben. Csak a kommunisták élték túl nyolcszázezren, de annyira megviselte őket a sok szenvedés, hogy 1990 után nagyon gyorsan fogyni kezdtek. Ma már csak Gyurcsány Ferenc és a Magyar Nemzet bűnügyi híreiben szereplő vádlottak tekinthetők a kommunista évtizedek utódainak.

A Kádár-korszak hétköznapjaira jellemző volt még a fölvonulás. A dolgozó rétegek úgy futkároztak föl s alá, „mint a mókus fenn a fán”. A hatalom a központi bizottság által jóváhagyott viccek mellett táncdalfesztiválokkal tévesztette meg a lakosságot, ennek sokan - köztük nagyapámék is – bedőltek. Helyesen állapította meg nemrég Orbán Viktor, hogy – idézem – „a kommunizmus volt a legnagyobb baj az emberiség történelmében”. Mélyen egyet tudok vele érteni!

A meghirdetett kommunista elvek és a gyakorlat ellentéte jól tükröződik abban, hogy Zsigulija csak a felső tízezernek lehetett, a munkásosztály Trabanttal, Zaporozseccel és hibás féltengelyű Dáciával járhatott. Sokat szenvedő családunk elbeszéléséből tudom, hogy mindennapos volt a rendőrterror. Ha valakinek nem volt izzókészlete, az  nem került ugyan kényszermunka-táborba, de kötelezően be kellett lépnie a KISZ-be. Itt minden nap el kellett énekelni a „Hol jár az eszem, csak a csengőt figyelem” kezdetű mozgalmi dalt, mely rendkívüli módon visszavetette a fejlődésben a szabadságra vágyó nemzedékeket.

Tisztelt Érettségi Bizottság! A rendszerváltás közjogi szabályozására, mely a reformok és alkotmányozás alcímet viseli, ezúttal nem foglalkozom. Visszatérhetünk rá a pótérettségin!